A „Remember. Augusztus 23.” kezdeményezés célja, hogy egyéni történeteken keresztül kiemelje az áldozatok emlékeit a totalitárius rezsimeknek. Öt filmet és különböző országokból származó, különböző hátterű emberek öt életrajzát ábrázolja. A projektet a brüsszeli Lengyel Intézettel együttműködésben az Európai Emlékezési és Szolidaritás Hálózat szervezi, partnerként a brüsszeli Cseh Központtal, a brüsszeli Balassi Intézettel és az Európai Történelem Házával együttműködésben.
Augusztus 23-án, a Molotov-Ribbentrop-paktum évfordulóján megünnepelik a totalitárius rezsimek áldozatainak európai emléknapját. 1939-ben ezen a napon nyílt meg a náci Németország és a Szovjetunió közötti megállapodás a második világháború és a totalitárius erőszak minden formája előtt: a kényszermigrációtól kezdve a rabszolgamunkán és a háborús bűncselekményeken át a népirtásig, beleértve a világtörténetben példa nélküli eseményt, a holokausztot.
Augusztus 23. visszaemeli a totalitárius rezsimek áldozatává vált emberek millióinak emlékét, köztük a náci koncentrációs táborok, haláltáborok, szovjet gulagok és sztálinista börtönök foglyait. A nácizmus, a sztálinizmus és minden más totalitárius ideológiák áldozatai emlékének megőrzésével arra törekszünk, hogy az áldozatokat ne anonim közösségként, hanem saját egyedi történetükkel és sorsukkal rendelkező egyénekként jelenítsük meg.
Film: https://youtu.be/Ncou5M6uqVw
Kazimierz Moczarski 1907-ben született Varsóban. 1932-ben jogi diplomát szerzett a Varsói Egyetemen, miután katonai szolgálatot teljesített. Moczarski, miután folytatta tanulmányait az egyetem újságírói iskolájában, két évig Párizsba utazott, hogy nemzetközi jogot tanuljon az Institut des Hautes Études Internationales-ben. Később a szociális minisztériumnál dolgozott a munkakörülményekre vonatkozó jogszabályokkal kapcsolatban.
A német megszállás alatt Moczarski a Home Army aktív tagja volt, és az Információ- és Propagandai Hivatalban dolgozott az ellenállással foglalkozó vizsgálati osztály vezetőjeként. Az általa szervezett egyik cselekmény az volt, hogy 1944 júniusában több tucat fogvatartottat vett át egy fegyveres kórházból. A varsói felkelés során ő felelt az általa létrehozott négy rádióállomás egyikéért, valamint a Wiadomości Powstańcze szerkesztője lett (ahírek felkeltése – a felkelés napilapja). Ekkor nyerte el az Arany Érdemkeresztet a tevékenységéért. Miután a németek teljesen megrombolták Varsót, Moczarski újraindította a Hadsereg információs és propagandaközpontjait Krakkóban és Częstochowaban.
1945. augusztusában az új kommunista hatóságok letartóztatták Moczarskit, és kampányt indítottak az összes lehetséges ellenzék felszámolása érdekében. 1946-ban Moczarskit tíz év börtönbüntetésre ítélték, amelyet később öt évre csökkentettek. 1949-ben, a sztálinizmus csúcsán újabb kihallgatások kezdődtek Moczarski ellen, és végül 1952-ben halálra ítélték. Moczarski a bírósághoz intézett levelében 49 kínzási módszert sorol fel vele szemben. Ebben az időszakban az SS német parancsnokánál, Jürgen Stroopnál való elzárása volt az egyik olyan módszer, amelyet az ő akaratának megtörésére törekvő elnyomása alkalmazott. A végrehajtóval folytatott beszélgetések során Moczarski megemlíti Stroop sétáit, otthoni csomagjait, személyes könyvtárát, valamint a levelek fogadásához és küldéséhez való jogát, és minden kiváltságát megtagadja tőle. Sztálin 1953-as halálát követően Moczarski büntetését életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták, de erről további két és fél évig nem tájékoztatták.
1956 áprilisában Moczarskit tizenegy év börtönbüntetést követően szabadon engedték, majd hat hónappal később felmentették. Szabadon bocsátását követően Moczarski évek óta újságíróként dolgozott. Emellett a rendelkezésre álló szabadság mozgásterét is felhasználta arra, hogy kiálljon a különböző társadalmi okok mellett. 1968-ban elbocsátották, amikor zsidó kollégái védelmében felszólalt, amikor a Kommunista Párt antiszemita öblítéseket hajtott végre.
Kazimierz Moczarski 1975-ben hunyt el.
A híres lengyel költő, Zbigniew Herbert a „Co widziałem” című versét Kazimierz Moczarskinak szentelte. (a Kazimierz és a Zofia Moczarski Alapítványon keresztül)
Film: https://youtu.be/D8qlbH84ohE
Milada Horáková 1901-ben született Prágában. Édesapja ceruzagyárral rendelkezett. Az első világháború alatt egy prágai középiskolába járt, majd a Csehszlovák Köztársaság születése után pontosan három évvel a Károly Egyetem Jogtudományi Karán kezdett tanulmányokat folytatni. 1926-ban diplomát szerzett, és a prágai városi tanács jóléti osztályának igazgatójává vált. Ugyanebben az évben csatlakozott a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párthoz. Azóta a fiatalokkal és a nők jogaival foglalkozó különböző csoportok aktív tagja is volt.
Miután 1939-ben megkezdődött Csehszlovákia megszállása, Milada Horáková és férje, Bohuslav Horák csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, és 1940-ben a Gestapo letartóztatta őket. Horákovát bebörtönözték Pankrác és Little Fortress Terezín gestapo börtönben. 1944-ben nyolc év börtönbüntetésre ítélték. Ezt követően 1945 májusában a szövetséges erők felszabadították a München melletti Ainach koncentrációs táborba, majd azonnal visszatért Prágába.
Horáková visszatért a Nemzeti Szocialista Párthoz, és parlamenti képviselővé vált, amíg 1948. februári kommunista hatalomátvételig lemondott tisztségéről. Hamarosan a Nemzeti Szocialista Párt más volt tagjaival együtt részt vett a demokrácia helyreállítására irányuló erőfeszítésekben.
Milada Horákovát a kommunista titkosrendőrség 1949 szeptemberében letartóztatta a nem kommunista politikai pártok számos más korábbi tagjával együtt, két szovjet „tanácsadó” segítségével, akik az ellenük indított ügy előkészítésével foglalkoztak. Bár kénytelen volt beismerni az állítólagos „bűncselekmények” egy részét, a tárgyalás során megpróbálta bátran megvédeni magát és alperestársait. Milada Horáková és tizenkét másik személy tárgyalása 1950. május 31-én kezdődött. Ez egy kirakatper volt, amely az 1930-as évek sztálini öblítései során stádiumban lévő szovjeteken alapult. 1950. június 8-án Horákovát és három vádlotttársát halálra ítélték. Bár Winston Churchill és Albert Einstein kegyelemre szólított fel, Klement Gottwald csehszlovák elnök megerősítette ítéleteiket.
Tizenhat éves lányának a kivégzést megelőzően írt utolsó levelében a következőket írta: „Amikor felismertük, hogy valami igazságos és igaz, akkor legyen annyira eltökélt, hogy meghalhasson.” 1950. június 27-én reggel Milada Horákovát akasztással kivégezték. Az ezt követő, azonos modellen alapuló bírósági eljárásokban országszerte több mint hatszáz embert ítéltek el, közülük tízen halálos ítéletet kaptak.
Az 1968-as prágai tavasz során őt és alperestársait felmentették. A Varsói Paktum 1968. augusztusi inváziója miatt a mentesítési folyamat nem zárult le. Végül egy évvel az 1989-es bársonyos forradalom után Milada Horákovát mentesítették a vádak alól. 1991-ben Václav Havel elnök posztumuszban kapta a T. G. Masaryk-rend első osztályát. (a Cseh Rádión keresztül)
Film: https://youtu.be/OA7WBoiW1Eg
Mansfeld Péter még gyermekkorban is részt vett az 1956-os magyar forradalomban Budapesten. A Budai Széna térben Szabó János lázadó egységéhez csatlakozott, amely a felkelő Nemzeti Gárda egyik legerősebb ellenállási pontja. Különböző lázadó egységek között hírvivőként járt el, szórólapokat, valamint időnként gránátokat és fegyvereket szállított, és kábítószereket szállított a Margaret-kórházból.
A kommunisták 1956 decemberében és 1957 januárjában fokozódó elnyomása és terrorja magyar felkelők tömeges kivégzéséhez, valamint munkatáborokba és börtönökbe történő deportálásához vezetett. Az elnyomás a Széna térben Mansfeld által ismert felkelőket is érintette, akik közül sokan haltak fel. Röviddel ezután letartóztatták Mansfeldet. Mansfeld arra törekedett, hogy erőszakkal megszabadítsa magát a börtöntől, és újjáéllessze a forradalmat. Egy csoportot hozott létre, amely 1958-ban különböző kampányokat indított, többek között egy milíciaember elrablását és lefegyverzését, aki járőrözést végzett az osztrák nagykövetség területén.
1958 februárjában Mansfeldet négy kosarával együtt letartóztatták. A börtönkörülmények rendkívül nehéznek bizonyultak. A fiúkat éjszaka kihallgatták, és kis sötét cellákban tartották. Péter azonban bátorságot és erős szellemiséget tartott fenn. Az ügyész a fiút „osztályozónak” és ellenforradalminak nevezte, és a maximális büntetés kiszabására szólított fel.
1958. november 21-én életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. A budapesti Népi Bíróság azonban 1959. március 19-én emelte a büntetést. A büntetés halál volt. Mansfeld Péter március 21-én délelőtt alig 18 éves volt.
Film: https://youtu.be/yeeFO0Ywd1w
Mala (Mally) Zimetbaum 1918-ban született Brzeskban (Lengyelország). Az 1920-as évek végén családjával együtt Antwerpenbe (Belgium) költözött be. 1942. szeptemberben az antwerpeni központi állomáson a zsidók körözése során letartóztatták. Négy nappal később az auschwitzi koncentrációs táborba tartó, szeptember 17-én oda érkező szállítójárműben talált. A belépési előtéri kiválasztási eljárás során a birkenaui táborba küldték, ahol 19880 számot kapott. Mivel több nyelvet is ismer, tolmácsként és kézbesítőként felvették a női táborba.
1940 tavaszán Edward (EDEK) Galińskit középiskolai tanulók egy csoportjától letartóztatták a lengyel intelligensiára irányuló „AB” kampány során. 1940. június 14-én a lengyel politikai foglyok első szállítása során szállították Auschwitzba. A nyilvántartásba vételi eljárás során megkapta az 531. számot. A táborban többek között a vasművekben és egy építőipari csapatban dolgozott, először az otthoni táborban, majd Birkenauban.
Az EDEK Galińskinak és Mala Zimetbaumnak feladataik ellátása során viszonylag szabadon mozoghattak a táborban. 1943-ban és 1944-ben találkoztak egymással, és szeretetbe estek. Galiński eredetileg barátjával, Wisław Kielarral kívánt menekülni. Egy SS-egyenruhában öltözött, hogy barátját a munkához kísérje. SS-Rottenführer Edward Lubusch egyenruhát és pisztolyt is kapott a vasművek egykori Kommandoführerétől. Mala Zimetbaummal való találkozását követően azonban azt is szerette volna, hogy elmeneküljön a táborból. Végül a Kielar kilépett a menekülési tervből, hogy segítsen a párnak a kísérlet során.
Galiński 1944. június 24-én a megállapodás szerinti helyen megvárta a Mala Zimetbaumot az SS egyenruhájában. A mala kovácsolt és meghamisított SS-férfiak számára egy vakpróbával a nagy védőkordon kívülre is ki tudtak lépni. Két hét elteltével azonban német járőrszolgálattal találkoztak. A nőt őrizetbe vették. Galiński azért tudott menekülni, mert az utolsó pillanatban sikerült elrejtenie. Mindazonáltal elrejtőzött, és önként átadta a németeknek, hogy szeretteivel legyen.
Hosszú és brutális nyomozást követően halálra ítélték őket, amelynek során nem gyűjtöttek tőlük információkat azokról, akik segítik őket a szökésben. Edward Galińskit a birkenaui férfitáborban függesztették fel. Mala Zimetbaum a kivégzés során felvágta a csuklókat. Ezt követően a krematóriumba szállították, és valószínűleg a vérvesztés miatt meghalt, vagy lelőtték.
Film: https://youtu.be/aMsOzImJnz0
Juliana Zarchi 1938-ban született Kaunasban (Litvánia) egy különböző állampolgárságú szülőkkel rendelkező családban. Apja, aki litván zsidó származású, Dr. Mausha (Mauša) Zarchi jövőbeli feleségével, Gerta Urchsszal találkozott, amikor Düsseldorfban (Németország) dolgozik. Mivel a rasszista náci jogszabályok miatt nem tudtak házasságot kötni a Harmadik Birodalomban, 1934-ben Judaizmussá alakultak, és Litvániában házasságot kötöttek Maushában, így litván állampolgárságot kaptak. Zarchis 1937-ig élt Németországban, amikor Mausha munkavállalási engedélyét nem hosszabbították meg. Úgy döntöttek, hogy Litvániában telepednek le.
1939-ben kitört a második világháború. Litvániát hamarosan a Szovjetunió annektálta, majd amikor a Harmadik Birodalom 1941-ben megtámadta a Szovjetunió korábbi szövetségesét, az országot a nácik elfoglalták. Ekkor Dr. Zarchi úgy döntött, hogy megkísérli keletről menekülni, mivel az Aryanba tekintő lánya és felesége jobb túlélési esélyekkel rendelkezik, ha elhagyná. Az Einsatzgruppen meggyilkolta, és rokonai csak a háború végét követően tanultak.
Zsidó öröksége miatt Julianát alig három éves korában küldték a kaunasi gettóba, és több hónapig ott kellett tartózkodnia. Egy családi ismerős, Pranas Vocelka segítségével csempészték ki. Mivel édesanyja attól tartott, hogy részt vett vele, Juliana a német megszállás szinte teljes időszakát elrejtette a konyhában vagy mellette egy kis helyiségben (csak a végükön Carmelite testvérekbe vitték).
Amikor a szovjet hadsereg visszatért Litvániába, Gerta remélte, hogy már nem kell tartania lánya életétől. Ehelyett mindketten kitoloncolták őket a közép-ázsiai Tádzsikisztánba, a német etnikumú személyek öblítésének részeként. A helyiek „Fascistsként” megbélyegezték őket, és arra kényszerítették őket, hogy szörnyű körülmények között éljenek és dolgozzanak. Míg Sztálin halálát követően enyhült az elnyomás, Juliana és Gerta száműzetése csak az 1960-as évek elején ért véget. Juliana 1962-ben visszatért Litvániába. Letelepedett, és a kaunasi Vytautas Magnus Egyetemen kezdte meg tanítani a német nyelvet (orvosi tanulmányokat akart folytatni, de kitoloncolása miatt megtagadták tőle a lehetőséget). Gerta egy évvel később csatlakozott lányához. Egész életében megpróbált visszatérni Düsseldorfba, de soha nem hagyhatta el a Szovjetunióból. 1991-ben Kaunasban halt meg.
Juliana ma Kaunasban él, és az ottani zsidó közösség tagja. Rendszeresen utazik, és beszél a két diktatúrával kapcsolatos tapasztalatairól.
