Jelentés az Európai Történelem Házáról szóló vitáról: „Az európai gyarmatosítás, a múlté?”

Még feltárandó történelem

A vita azzal az állítással kezdődött, hogy a gyarmati múltat közös történelemnek kell tekinteni. Valika Smeulders kifejti, hogy Hollandiában a gyarmati örökség hiányzik és tagadódott. A holland karib-tengeri térségben azonban nem hagyható figyelmen kívül. „A Karib-térségben nem választhatsz. Közös örökségről van szó. Nem lehet elmenekülni” – fejtette ki a történész. Ennek oka, hogy a gyarmati örökség szorosan kapcsolódik egy olyan narratíva kialakításához, amelyben napjaink többnemzetiségű társadalma gyökerezik. Ahhoz azonban, hogy ezt az örökséget láthatóvá tegyük az olyan európai országokban, mint Hollandiában, sok munkára van szükség, ezért ez a vita ennyire polarizált.

Az európai gyarmati örökséggel kapcsolatos tudatosság hiánya részben azzal magyarázható, hogy a gyarmati történelem hosszú ideig elsősorban gazdasági és politikai történelem volt. Annak megkérdőjelezésével, hogy egy ország GDP-jének hány százaléka származik a tengerentúli területekről, az európai történészek továbbra is saját magukra összpontosítottak. Ugyanakkor húsz éve a gyarmati történelem társadalmi és kulturális szempontjai egyre nagyobb figyelmet kapnak, ami hozzájárult a gyarmatosított emberek tapasztalatainak helyreállításához.

Emellett Amandine Lauro érdekes módon hangsúlyozta, hogy ezekben a narratívákban a domináns szereplők mindig férfiak. Megemlíti a nők által vezetett belga és francia posztkoloniális aktivista mozgalmak jelenlegi létezését, akik a nem és faj kortárs csuklóinak kérdését vetik fel, és azt, hogy ez hogyan vezethető vissza a gyarmati időszakra. „Egyértelmű, hogy ezek a nemekkel és szexualitással kapcsolatos kérdések még mindig nagyon jelen vannak, különösen a gyarmati projektek két fő érvelésében és indokolásában, nevezetesen az úgynevezett »civilizációs misszió« meghatározásában, valamint a faji kategóriák és hierarchia meghatározásában való felhasználásuk miatt. Mindezeket a kérdéseket egyértelműen felhasználták az őslakos népek úgynevezett „visszatartásának” megerősítésére, és azokat a közöttünk lévő helyrehozhatatlan különbségként is felépítették. Ezek képezik a kirekesztés alapját.” Bár a gyarmatosításnak a nemre és a szexualitásra gyakorolt hatása lassan bekerül a közszférába és a többségi médiába, Lauro megjegyezte, hogy intézményi szinten ritkán foglalkoznak vele. 

A gyarmati örökség jelentősége az európai kultúrában

A Smeulders szerint különbségek vannak a múzeumok között abban, hogy hogyan kezelik a gyarmati örökség integrálását. Az antropológiai múzeumok „mivel olyan múzeumok, amelyek mindig is bemutatták az „egyéb” narratíváját... A modern művészeti múzeumok is meglehetősen gyorsan foglalkoznak vele, mivel könnyen meghozhatják a kortárs művészeket, és szót adhatnak nekik. Nem kell változtatnod saját oktatásodon és saját látóköreden.” Végül a történelmi múzeumok azok, amelyek a legnagyobb nehézségekkel küzdenek a gyarmati örökséggel, mivel „ezek olyan állandó narratívával foglalkoznak, amelyet valóban nehezen lehet megváltoztatni”.

A vendégelőadók megvitatták, hogy az Európai Történelem Háza hogyan kezeli az európai gyarmatosítást. Az állandó kiállításon a látogatók egy galérián mennek keresztül, ahol a XIX. század európai ipari és műszaki fejlődését mutatják be a tengerentúli területeken a gyarmati uralom létrehozásával, az emberek és az erőforrások kiaknázásával, valamint az imperial ideológiát adó faji elméletek fejlesztésével párhuzamosan. Lauro számára fontos, hogy „a gyarmati történelemmel kapcsolatos elemeket nem egy sarokban helyezték el, hanem központi helyen”. Különösen utalt az európai örökségről szóló bemutatóra, ahol a rabszolgaság és a gyarmatosítás az európai kultúra központi elemeként kiemelt 14 elem között van jelen. Jakob Vogel megjegyezte továbbá, hogy az Európai Történelem Háza az európai imperializmus korlátozott meghatározását fogadja el. Mivel a múzeumi narratíva a XIX. században kezdődik, nem foglalja magában a korai spanyol és portugál gyarmati vállalkozásokat. Kifejti, hogy nem szabad megfeledkezni arról, hogy „a tizenkilencedik század előtt valóban rengeteg sztereotípiák alakultak ki a nem európai »egyéb«-ról”.

A gyarmati sztereotípiák fennmaradásának megértéséhez is elengedhetetlen a dekolonizáció története. Amint arra Vogel rámutatott, a függetlenség utáni időszakban a gyarmatosítással kapcsolatos új diskurzusok jelentek meg, amelyekben az ősi tendencia még mindig érvényesült. „Vegyük például Babar történetét. Csodálatos könyv, de gyarmati történet is, amely civilizált elefántokat ábrázol. Szem előtt kell tartanunk, hogy ez az örökség mennyire tartós és fontos a kultúránkban.” E kihívások kezelése kulcsfontosságú az oktatás és az iskolai programok szempontjából. Bár egyre több kutatás folyik az afrikai történelemről és a gyarmatosításról, a történészek általában vonakodnak attól, hogy ezt a témát az európai történelem oktatásába integrálják. Lauro azzal érvelt, hogy a gyarmatosítást be kell vonni az olyan kulcsfontosságú történelmi eseményekbe, mint a két világháború, a felvilágosodás, az ipari forradalom története vagy a kapitalizmus története.

A diaszpóra szerepe

A gyarmati örökség másik fontos eleme a diaszpóra identitásának kialakulásában játszott szerepe. Amikor a karibi emberek Hollandiába érkeztek, elmondták Smeuldersnek, hogy „nem csupán a közös történelmük tagadásával szembesültek, hanem a holland királysághoz tartozó identitásuk tagadásával is”. A mai napon számos, az európai gyarmati múlt elismerésével foglalkozó helyi kezdeményezést a diaszpóra tagjai irányítanak. Ezek a korábbi kolóniákban széles körben elterjedt projektek általában érdekes, alulról felfelé építkező megközelítést alkalmaznak. Jó példa erre a dél-afrikai „Rhodes Must Fall” mozgalom, amelyet az oktatási rendszer dekolonizációjáért küzdő diákok hoztak létre.

A Smeulders jelenleg dolgozik a rabszolgaságról és Hollandiáról szóló közelgő kiállításon a Rijksmuseumban. Elmondja, hogy az ilyen projektek megvalósítása bonyolult, mivel nehéz objektumokat találni az ellenállás történetével és a karib-tengeri térségbeli eltörléssel kapcsolatban. Az Egyesült Királysággal és Franciaországgal ellentétben, amelyek sokkal nagyobb gyűjteményekkel rendelkeznek, amelyek rabszolgaságot ábrázoló műalkotásokat tartalmaznak, Hollandiában nem létezett ilyen képviselet. Ennek eredményeként az ország továbbra is kis, ártatlan és valamilyen módon toleráns nemzetnek tekinti magát. „Nehéz lenne inkluzív narratívát kialakítani, ha nincs tárgya. Nehéz olyan dologról beszélni, amelyet az emberek soha tagadtak.”

Ellenállással szembesülő téma

A Lauro szerint a belga gyarmati múlttal való kapcsolat paradox. Egyrészt a belga gyarmatosítást a leopoldi rezsim korai gyarmatosítási időszakának tömeges erőszaka, valamint a gyarmatosítási folyamat során elkövetett bűncselekmények miatt bírálták a legnagyobb mértékben. Másrészről Belgium az egyik legkevésbé kritikus európai ország a gyarmati történelem szempontjából. „Gyakran elhangzott, hogy a 60-as, 70-es és 80-as években Belgiumban gyarmati amnéziát tapasztaltak, de úgy gondolom, hogy ez inkább a meghallgatás mellőzésének és a hallgatásnak a problémája.” 

A belgiumi „fekete arcok” gyakorlata, amely a közelmúltban nagy nemzetközi figyelmet kapott, azt mutatja, hogy „Belgium olyan politikai problémával szembesül, amely a faji megkülönböztetés és a gyarmati erőszak tagadásából fakad” – fejtette ki Lauro. Mivel Belgium gyarmati történelmét nagyon kevesen tanítják az iskolában, az emberek nehezen tudják összekapcsolni a fekete arcot érintő gyakorlatokat a faji megkülönböztetéssel és a gyarmati múlt kontextusával. 

Napjaink Európájában politikai szükség van a gyarmati múlt által elkövetett erőszak és a gyarmati uralomhoz kapcsolódó társadalmi kizsákmányolás kezelésére. A Vogel szerint „Azegyik oka annak, hogy ezeket a kérdéseket nehéz megválaszolni, az, hogy még mindig jelentős mennyiségű gyarmati nosztalgia létezik. Gondoljunk csak azokra a gyarmati városokra, amelyek világörökségi helyszínekké váltak világszerte. A helyi lakosok furcsa módon saját identitásuk részévé tették ezt a gyarmati múltat. A történelem, ha megvannak a valóban összetett kérdések.” Azt is megemlítette, hogy a brexitben Nagy-Britanniában a gyarmati nosztalgia nagyon jelen van egy bizonyos eliten belül. Az az elképzelés, hogy az európaiak modernizálják a világ többi részét, továbbra is közös értelmezést jelent. Ezeket a narratívákat, amelyeket már gyarmati idő alatt éreztek, nehéz törölni.

Ez a vita rávilágított arra, hogy miért alapvető fontosságú Európa számára, hogy foglalkozzon ezzel a nehéz múlttal, és hogy meg kell kérdőjeleznünk ezeket a narratívákat, amelyek továbbra is romanticizálják a gyarmatosítást, és amelyet nem annyira káros és pozitív oldalként kell bemutatni. A kortárs társadalmaink gyarmati örökségének elismerése alapvető lépés az európai eszmék dekolonizálásának hosszú folyamatában.