Mindennapi élet

Az Ettore Guatelli Múzeumban bemutatott tárgyak a mindennapi életről, de a kreativitásról, a kézművességről és a valóságról is tanúskodnak a gyakorlati problémák megoldásában azáltal, hogy a tárgyakat újra feltalálják, hogy különböző konkrét funkciókat lássanak el. Ebben az esetben az a személy, aki a második világháború végén találkozott ezzel a német katonai sisaktal, úgy döntött, hogy fa fogantyút hegeszt, ami megkönnyíti a felszállást. Így átalakítva megtölthető emberekkel, és a takarók alatt egy „ágyas kocsival” lehet együtt elhelyezni, hogy az éjszaka, különösen télen melegen tartsa őket.

Ettore Guatelli nemcsak ezt a sisakot mentette meg, hanem számos más, a II. világháborúig visszanyúló sisakot is. A múzeum „Kitcheni Galériában” ma már más mindennapi gyakorlati tárgyakká alakultak át. Együtt betekintést nyújtanak a háború utáni európai vidéki társadalomba, amely nagymértékben támaszkodott a kreativitásra és a manuális dexteritásra, és arra van szükség, hogy a pillanat legyen a rendkívül türelmetlen találmány édesanyja. Ebben az esetben a sisakok arra is késztetnek, hogy átgondolják az érzelmi aspektust, a megszállt lakosságnak a megszállókkal szembeni esetleges érzelmeit, valamint a felszabadításukat követő újrakezdés iránti vágyat.

Az 1950-es években Ettore Guatelli egyre rendszeresebb látogatásokat tett az Apennines-i hulladékgyűjtők raktáraiban, fokozatosan lefektetve a jövőbeli múzeumának alapjait. Az 1970-es évek közepétől kezdve jelentős mértékben nőtt a gyűjteménye, és akaratlanul bekerült abba a tendenciába, amely Olaszországban a hetvenes és nyolcvanas években a népkultúra újjáélesztésére és népszerűsítésére irányult. Ennek eredményeként múzeuma egyedülálló és utánozhatatlan múzeumi létesítményté vált, amely a huszadik századi olaszországi demográfiai, etnológiai és antropológiai örökséggel foglalkozik.

A spontán tervezési tételek a modern újrafeldolgozási módszereknek ugyan kevésbé szisztematikus modelljét biztosító „make do and mend” filozófia figyelemreméltó emlékeztetője. Annak szükségessége, hogy valamit felhasználjanak, inspirálónak bizonyult, amikor a tárgyak egyszerű elvetése helyett újra összeszerelték és újrahasznosították a termékeket. Ennek következtében a váratlan meghibásodások, törések vagy egyszerű elhasználódások nem feltétlenül jelentik azt, hogy az életnek meg kell szakítania az őrlést.

Dimenzió

22 H) 45 l) 22 (p)

Leltári szám

107

Copyright

@Fondazione Museo Ettore Guatelli

Anyag

Vas, fa

Státusz

Eltitkolt

Képek jóváírása

Mauro Davoli

Edouard Froidure (1899–1971) pap 1937-ben alapította meg Les Petits Rienst, e megjelölések előállítóit. A szegényeknek való megbecsülés helyett olyan jótékonysági szervezetek, mint a független önsegítők. Így a hajléktalan vagy munkanélküli férfiak pénzszerzés céljából begyűjthették és eladhatták a használt tárgyakat. Ezek a személyek együtt éltek a jótékonysági szervezet által biztosított lakásban is. A „Les Petits Riens” logója e férfiak egyikét ábrázolja, akik kis riéneket szállítanak (ami nagyjából „kis dolgoknak” felel meg).

Az ilyen jótékonysági szervezetek hatása túlmutatott azokon a hátrányos helyzetű csoportokon, amelyek támogatására létrehozták őket. Akkoriban a fogyasztási és újrahasználati mintákat is befolyásolták. A régi tárgyak javítása vagy újrapozicionálása helyett az emberek jó lelkiismeretben adhatnák el azokat, amihez olyan szlogenek, mint a Les Petits Riens („segítségnyújtás”) szándékosan folyamodtak.

A XIX. században megszülettek a használt cikkek újrapozicionálásával és értékesítésével foglalkozó első jótékonysági szervezetek. Ez az 1865-ben Londonban alapított Élelmezési Hadsereggel és hamarosan más szervezetekkel kezdődött. Brüsszelben a Les Petits Riens az e szervezetek által megtestesülő új jótékonysági intézmények jelképe volt.

A Les Petits Riens jelenleg 27 üzlettel rendelkezik Belgiumban. Unió-szerte bővülnek az új, profitorientált szereplők, például a használt online platformok. A használt ruhák viselése egyre divatosabb a társadalmi osztályokon belül. Amint azt Celine megjegyezte, aki a Les Petits Riensnek dolgozik, a jótékonysági szervezetek egyaránt szenvednek és profitálnak ebből a tendenciából. Egyrészt veszteségesek a profitorientált vállalatok által támasztott verseny miatt. „Az elmúlt években sok ember – mielőtt adományozna – megpróbálja újraértékesíteni. Ezért a végső soron olyan gyakran gyenge minőségűek maradnak: azt, amit nem sikerült eladni!” Ezzel szemben a jótékonysági szervezetek új, fiatal ügyfeleket szereznek.

Ez a tárgy a Throwaway-ra való felkészülés során lefolytatott helyi részvételi folyamatból ered, amelynek során a helyi hulladékszakértők segítettek a kiállítás tartalmának létrehozásában. Ezek a szakértői közösségek tanúvallomásaikon és (mint ez) kiállításra kerülő tárgyakon keresztül járultak hozzá a kiállításhoz. Les Petits Riens volt az egyik érintett partner, aki kapcsolatba hozta az Európai Történelem Házát Celine-nal és más személyekkel.

Az olyan jótékonysági szervezetek, mint a Les Petits Riens, még mindig hatással vannak az általuk közvetlenül támogatott hátrányos helyzetű csoportokra. Még mindig széles körben befolyásolják a fogyasztási, újrahasználati és hulladékgazdálkodási mintákat. A használt ruhák viselése egyre divatosabb a társadalmi osztályokon belül, összhangban a környezeti és társadalmi szempontból felelős vásárlással kapcsolatos aggodalmakkal. Celine, aki a Les Petits Riensnek dolgozik, megjegyezte, hogy a jótékonysági szervezetek új fiatal ügyfeleket szereznek, „akik valóban meggyőződéssel érkeznek, hogy másként fogyasztsanak”, akik számára „a használt kezeket szinte aktivistaként vásárolják”.

Ezenkívül a Les Petits Riens a ruhák gyűjtésére szolgáló fülkék hálózatának fenntartásával és bővítésével megkönnyíti és hozzáférhetővé teszi a már nem szükséges adományozást. A szervezet segítheti az embereket abban, hogy idő előtt elkerüljék a trackba dobott tárgyakat, mivel az adományozás ugyanolyan egyszerű lehet, mint a kiselejtezés.

Anyag

Fa

Dimenzió

145,00 x 70,00 x 7,00 cm (H x W x D)

Leltári szám

2021.0050.72 és 2021.0050.262

Copyright

Európai Történelem Háza, Brüsszel, Belgium

Státusz

A Throwaway időszaki kiállításon. A modern válság története.

Képek jóváírása

2022-es fotó: Regular Studio, © EU, Európai Parlament

Ezt a tányért, a Haban-Szlovák decor jellegzetes sárga stagját, amelyet ónkeresi fémmunkával javítottak ki, a XIX. század elején készítették. Nem világos, hogy pontosan mikor került sor a javításra. A „Rastelbinder”-nek nevezett szlovák konzervek (a huzaláruk rohamától) a 20. századig a Duna Monarchia városainak vizuális és akusztikus tájképének, valamint a Duna Monarchia partjai és udvarai életének részét képezték. A szlovák konzervcsoportok legismertebb tagjai Európa-szerte barangoltak, a törött kerámiaárut legyártva, és házi készítésű háztartási eszközöket, például szitákat, merőkanálokat, kosárokat és mosogatógépeket árusítanak. A jellegzetes szlovák jelmezek és az általuk szállított áruk színes választéka feltűnő látványsá tette őket, különösen Bécsben.

A Duna Monarchia osztrák részén a XIX. század közepén szigorúan szabályozták az ártalmazó kereskedelmet. A gazdaságilag gyengébb területek lakossága azonban, ahol a mezőgazdaság nem biztosított elegendő megélhetést, – szigorú feltételek mellett – engedélyt kapott arra, hogy e kereskedelem gyakorlása révén megszerezze az olyannyira szükséges jövedelmet. Egyes régiók bizonyos árukra és/vagy szolgáltatásokra szakosodtak, mint például a nyugat-szlovákiai (akkori Felső-Magyarország) konzervek esetében. Az e területekről érkező férfiak eredetileg vándor mosogatógépként költöztek a szomszédos csehországi vagy dél-magyarországi területekre. Később a Duna Monarchia valamennyi területén megtalálhatók voltak. Nyelvi tehetségük Olaszországból Oroszországba és Constantinople-ba, végül pedig több ezer nyelvre az Egyesült Államokba vezetett.

A lemez 1897-ben érkezett a Volkskundemuseumhoz ajándékként (Pf. Maluchinsky). A múzeum két szempontból is érdekes volt: először is, figyelemreméltó példa a Haban decor bizonyos típusú türelmetlenségére; másodszor pedig az árkoló javítása miatt. A konzervek kereskedelme és kézművessége már a múzeumba érkezésükkor is hanyatlott. Az új, olcsóbb és ellenállóbb anyagok és termékek rendelkezésre állása jelentősen csökkentette a tevékenységeik iránti keresletet. Másrészt a „Viennese-féle” konzervek hírneve, valamint a műfajként és népszerű festészetben megjelenő sztereotip és klikhéd ábrázolásuk jelentősen megnőtt. Például 1897 körül a „Rastelbinder” népszerű árum volt a fantáziapártokban, és 1902-ben Franz Lehár is megemlékezett a „Der Rastelbinder” operettában.

Az árkoló fémmegmunkáló lemez több szempontból is érdekes kapcsolatban áll a szeméttel. Az egyik az, hogy bizonyítja a javítás történelmi kultúráját. A konzervek – azaz a kerámiából vagy fémből készült háztartási cikkek – első előállításukkor drágák voltak, és sok ember számára olyan értékes tárgyak voltak, amelyek generációkon át szálltak át. Másrészt a tábla arra szolgál, hogy emlékeztessen minket azokra az emberekre, akik törött dolgokkal dolgoztak. Bár a konzervek keresettek a kézművesség iránt, társadalmi pozíciójuk alacsony volt. Életüket és munkamódszereiket a családjuktól távol eső migráció, a gyermekmunka, a rossz életkörülmények és az etnikai megkülönböztetés jellemezte. A Bécsben élő lakosság jellemzően bántalmazó pedagógiainak, sőt csípősnek tekintette őket.

Anyag

Tüzérségi/kecskedísz

Leltári szám

ÖMV/6.215

Dimenzió

7x32,2 cm

Copyright

Volkskundemuseum Wien

Státusz

Raktárban

Képek jóváírása

© Volkskundemuseum Wien

Összesen 61 darab 3 kg-ot meghaladó tömegű bronzfegyvert és felszerelést helyeztek letétbe az ausztriai Wöllersdorfban. A hézag bronzhulladékokból és tárgyak darabjaiból áll, amelyek a késői kor korai szakaszára jellemzőek (1000–800 BCE). A törött tárgyak széles skáláját tartalmazzák, beleértve a fegyvereket, tengelyeket, szerszámokat, ékszereket, fémdarabokat és huzalokat. A tárgyak többsége megsérült, és sokan szándékosan széttagoltak.

A késői korban (kb. 1000 körül) a lerakott fémtárgyak tipikus jelenségek voltak. Ez magában foglalta a fegyvereket, szerszámokat, hajókat, ékszereket, kocsialkatrészeket, sőt rituális berendezéseket, beleértve az ép és gyönyörű darabokat és töredékeket, valamint a nyersfémet is. Szembetűnő tájakon, településeken, víztestekben és távoli helyeken találhatók. Sok kutató úgy értelmezte őket, hogy anyagi értékük miatt a vándorbronzsmithok tárolókötelei vagy kereskedői, vagy háborús időkben rejtőzködnek. A törött tárgyakat tartalmazó tűzhelyek azonban egy széles körű újrafeldolgozó gazdaság maradványai is lehetnek, ami az erőforrások gondos és hatékony felhasználását jelzi.

A műtárgyakat az ausztriai Wöllersdorf kis faluban találták meg a XX. század legelején. Ezt követően a Bécsi Természettörténeti Múzeum 1902-ben vásárolta meg őket. Sajnálatos módon elveszett a Wöllersdorf-hegyet megtaláló személy dokumentációja.

A fragmentált bronz objektumokból álló tározó azt mutatja, hogy azokat újra kellett olvasztani, hogy új dolgokat vonjanak ki az anyagból. 3000 évvel ezelőtt, jóval az ipari forradalom előtt a nyersanyagok összegyűjtése és a termékek előállítása időigényes folyamat volt, és ezen anyagok újrafeldolgozása és újrafelhasználása az emberi történelem nagy részében bevett gyakorlat. Ez különösen, de semmiképpen sem kizárólag azokra az időszakokra vonatkozik, amikor az erőforrások szűkösek voltak (pl. háború és háború utáni idők).

Anyag

Bronz

Leltári szám

NHM_PA_37392–37411

Dimenzió

A darab mérete 3,5–14,5 cm közötti.

Copyright

Bécsi Természettörténeti Múzeum

Státusz

A kijelzőn

Képek jóváírása

A Bécsi Természettörténeti Múzeum, fényképek: Alice Schumacher

A tárgy egy sárga, csomóval ellátott tabby textildarab, és két olívazöld sáv csomózott maradványai. Különböző textíliák találhatók a Hallstatt sóbánya vaskorrétegeiben (kb. 800–600 BCE). A textíliák egy részét szándékosan csíkokba sodorták, és mosott kötőanyagként újrahasználták.

A textíliák különböző munkafolyamati lépésekkel (juhtenyésztés, nyírás, fonás, szövés) való előállítása több ezer évvel ezelőtt időigényes feladat volt, korszerű eszközök használata nélkül. Fontos volt a textíliák gondos és felelős kezelése és felhasználása. Nem vagyunk biztosak abban, hogy ki volt a felelős a textilgyártásért, bár a textileszközök, például az orsófejek és a szövősúlyok általában megtalálhatók a női sírokban. A Hallstattból származó textíliákat egy sóbányában találták meg, és egyesek jellegzetesen repedtek és csomósok. Biztosan nem ez volt az elsődleges rendeltetése ennek a textilnek, amelyet esetleg egy ruhadarab részeként készítettek; de végül újrahasznosították és javítási munkákra használták.

Közép-Európa történelmének különböző kontextusaiból tudjuk, hogy a textilanyagot szándékosan csíkokba sodorták, és újrahasznosították, pl. mosolygó kötőanyagként, amelyet jellegzetes csomók jeleznek. Ennek egyértelmű bizonyítéka két ausztriai történelmi sóbányából, a Hallstattból és a Dürrnbergből származik, amelyek nagyjából az első évezredre nyúlnak vissza. A különböző fákból és fűekből készült zsinegeket és köteleket általában elsősorban kötőanyagként használták a sóbányákban. Ha ezek nincsenek, textilcsíkokat, bőrcsíkokat vagy akár rugalmas fiatal görgőket használtak.

A Bécsi Természettörténeti Múzeum több mint 100 éve végez kutatásokat Hallstatt városával együttműködésben. A múzeum helyi irodával rendelkezik a városban, ahol a tudósok továbbra is végzik munkájukat. Az 1960-as évek óta minden évben rendszeres tudományos régészeti feltárásokra kerül sor a Hallstatt sóbányában. Az ott kitermelt műtárgyak azonnal bekerülnek a múzeum gyűjteményébe.

A textilgyártás időigényes folyamat volt, mielőtt az ipari forradalom és a textil-újrafeldolgozás az emberi történelem nagy részében bevett gyakorlattá vált. Ez különösen, de semmiképpen sem kizárólag azokra az időszakokra vonatkozik, amikor az erőforrások szűkösek voltak (pl. háború és háború utáni idők). A textíliákat a történelem során rendszeresen módosították vagy új felhasználásokhoz igazították. A bronzkortól a korai Modern időszakig terjedő különböző példák szemléltetik az újrahasznosított textíliák különböző felhasználási céljait, beleértve a hajók tömítőanyagait, a középkori várak üregeinek töltését, valamint a rézbányákban a vízgazdálkodáshoz való tömítést. A textíliákat burkolatként és higiénikus célokra is használták, és különböző típusú mosogatóanyagként szolgáltak. A ruházati cikkek újrahasznosítása különböző módokon magában foglalja a ruházati cikkek újramunkálását.

Anyag

Juhgyapjú

Dimenzió

Sárga textil: 11,5 x 4,5 cm; zöld textil: 29x10 cm (mindkét darab együtt)

Leltári szám

NHM_PA_77.334 (HallTex 78) és NHM_PA_89.724 (HallTex 121)

Copyright

Bécsi Természettörténeti Múzeum

Státusz

Raktárban

A modern skandináv országokban a kesztyűk fontos mindennapi etnográfiai cikkek otthonainkban, ahol szép, hagyományos mintázott kesztyűket használnak a modern tervezői kiegészítőkkel együtt. Mindannyian tudjuk, hogy az észtek kesztyűinek fő célja, hogy megvédjék őket a hidegtől. Észtországban már a bronzkorban készülnek gyapjúkesztyűk. Észtországban a kötőtűk használatát a 14. század egyik kesztyűdarabja bizonyítja. A kesztyűk első típusa az ujjatlan tű (szakos tűvel készült). A kesztyű viselése évszázadok óta saját szokásokkal és hagyományokkal rendelkezik, és fontos szerepet játszik az esküvőben. A mindennapi életben a népgyógyászatban is szerepet játszottak a kesztyűk; a meleg kesztyűk háborúra küldésekor a fiatal férfiak a téli hideg során életmentők voltak; a XX. században a háború elől menekülők számára értékes tárgyak lehetnek otthonról.

„Megállapítottam ezt az etnográfiai kesztyűt, amelyet a Balti-tenger keleti partján, a Veski Street használt boltjában, Tartuban található gyönyörű Muhu szigeten kötöttek. Megkérdeztem, hogy az áruik honnan származnak, és azt mondták Németországnak. Öt észt koronára vásároltam a kesztyűt, és átadtam a múzeumnak. Felteszem a kérdést, hogy ez a kesztyű hogyan jutott el Németországban. Németországban valójában nagy menekülttáborok voltak észtek számára – egy észt, aki végül a németországi letelepítési táborba lépett, magával vitte-e a meleg kesztyűt? Vagy volt-e néhány katona, aki harcban volt Muhuban, és kézmelegítőként kapta meg őket? Mindenesetre mindenféle gondolatom volt azzal kapcsolatban, hogy ez a kesztyű hogyan hunyt el, és hogyan utazott vissza Észtországba humanitárius segítségnyújtásként. Ezt a gyönyörű etnográfiai kesztyűt 2009-ben a Nemzeti Múzeum 100. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás keretében bemutattam, ami példaként szolgál arra, hogy a tárgyak hogyan kerülnek be a múzeumba.”

Reet Piiri, etnológus/Észt Nemzeti Múzeum/2022

Észtország, Németország, a II. világháború utáni áttelepítési táborok, az 1990-es évek új kiskereskedelmi hálózata és az EU

Az Észt Nemzeti Múzeumhoz tartozó hagyományos észt mintázott kesztyűk gyűjteménye kivételesen bőséges – összesen 4116 –, amely magában foglalja a gyönyörű észt mintázatú kesztyűket és az észt diaszpórából származó gyűjteményhez vezető, érdekes történeteket. A hagyományos mintázott kesztyűk jó kiállítási anyagok: a technikák (tűvel való kötés), az észt községek közötti etnográfiai sajátosságok, a színtanítás (gyapjúhasználat), a mintázat mint félotikus rendszer sok jelet ad a népi jelumok jelentéséhez és viseléséhez, amelyeket a múzeum oktatási programjaiban felhasználhat.

Humanitárius segítségnyújtási rendszer Európában; hatalmas mennyiségű textilruha érkezett az újonnan újrafüggetlen balti országokba, Észtországba; Németországban hulladéktárolókban vagy gyűjtődobozokban hagyhatták volna őket; előfordulhat, hogy olyan európai személy otthonából utaztak, aki észt személy otthonába költözött vagy felújított, nem pedig hulladéklerakóba.

Anyag

Juhgyapjú

Dimenzió

Szélesség: 12,0 cm; Hossz: 25,0 cm

Copyright

Észt Nemzeti Múzeum

Státusz

Textiltárolás/-gyűjtés

Képek jóváírása

Észt Nemzeti Múzeum

Az Ettore Guatelli Múzeum egy fiatal mezőgazdasági termelő által viselt csizmaháznak ad otthont – ez a csizma összefonódott történetek mozaikjával. A csizma elmeséli annak a számtalan időnek a történetét, amikor a földeken dolgozott, elkísérte a mezőgazdasági termelőt, hogy elkísérje a mezőgazdasági termelőt, azt az időpontot, amikor azt egy, az Ettore Guatelli Múzeumba szállító kollektor felfedezte, valamint arról az időpontról, amikor két római fotóssal találkozott, akik egy olyan plakátra lőttek fel, amely a világ minden táján utazna, és Guatelli arra irányuló kezdeményezésére, hogy olyan múzeumot hozzon létre, amely a vidéki közösségekben a kézművesség tanúi.

Az Ettore Guatelli Múzeum büszkesége számos lehetséges gondolati lehetőséget nyit meg. Az első lehetőség az lehet, hogy Emiliana vidékén túl Európa-szerte és világszerte a vidéki közösségek életére és munkájára is tekintsünk. A történelem során ki tudja, hogy hány csizma fog megjavítani és újraválasztani, hogy ki tudja használni potenciálját és futófelületét, ki tudja, hogy melyik utakat fogja használni. Ma pedig a „csizma” arra is irányulhat, hogy szimbolizálja a határok átlépése felé tett lépést, közös utat vázoljon fel és kiaknázza a szabadság értékét.

Az 1950-es években Ettore Guatelli egyre rendszeresebb látogatásokat tett az Apennines-i hulladékgyűjtők raktáraiban, fokozatosan lefektetve a jövőbeli múzeumának alapjait. Gyűjteménye az 1970-es évek közepétől kezdve jelentősen bővült, és akaratlanul bekerült a hétvenes és nyolcvanas években a népszerű kultúra újjáélesztésére és népszerűsítésére irányuló növekvő tendenciába. Ennek eredményeként a 20. századi olaszországi demográfiai, etnológiai és antropológiai örökség egyedülálló és utánozhatatlan múzeumává vált.

Ettore Guatelli 1994-ben tette közzé az „Ossimori” című, „Hulladék a Múzeumban” című esszéjét az „Ossimori” című folyóirat ötödik számában. Ebben egy rendkívül aktuális kérdéssel foglalkozott, amely most gyorsan szükséghelyzetté válik, és hangsúlyozza, hogy át kell gondolni a hulladék és a kiselejtezett tárgyak jellegét, és még inkább azok hasznosítását és újrafeldolgozását. A valódi „demokrácia” történelmi kulcsa itt és még inkább a hulladékártalmatlanítás területén található.

Anyag

Olyan csizma, amelyet számtalan alkalommal javítottak meg és vontak vissza huzal és köröm használatával

Anyag

24 x 11x 14

Copyright

@Fondazione Museo Ettore Guatelli

Státusz

A kijelzőn

Képek jóváírása

Mauro Davoli

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikor érkezett Lengyelországba a gátlás módja. A hús hőkezelése ugyanis olyan régi, mint az első kemping nyomai. Az antropológus számára a barázdás grill legalább néhány különböző szállal rendelkező történet. Az első a szabadidő eltöltésének népszerű módja, amelynek szimbólumává vált a rács és az égő faszén jellegzetes illata: mátok, sör és zene. A helyszín nem releváns – akár egy lakásblokk erkélye is lehet. Egy másik szempont a lengyelek étkezési szokásainak kialakulása. Jelenleg a grillsütemény a vegánok hús utáni politikájának első áldozata. Lengyelországban a hulladékgazdálkodás szintén fontos elem. Ha nem a dobból készült rácsot használnák, a teljes mosógép végül az erdőbe került volna.

A tárgy és jellege semmiképpen sem egyedülálló vagy endemikus a lengyel kultúrára. Megépítésének motivációja és célja mélyen az emberi természetben rejlik: kreativitás, éhínség és közös táplálkozás. Úgy tűnik, hogy csak a kulturális réteg, azaz hogyan, kivel, hol és mit fogyasztunk: nem jobb, mint a méz-mustárszószban pácolt, gbecuált sertésnyak és a hideg sör – oh, már most is hallhatom az eltérő vélemények hangját.

A kortárs és a barkácsos grill hátterét a lengyel vidéki kultúra története által keretezett mindennapi tárgyak gyűjteménye jelenti, amelyet krónikus hiányok jellemeznek. Ez a szűkösség felszabadította a kreatív és alkalmazkodóképes lehetőségeket, és a kapitalista-fogyasztói gazdaság virágzásával az ilyen alkotásokat a szabadidős tevékenységekbe és a készségekbe való beágyazásával újraösszehangolta. Az ilyen termékek gyakran a gyártó alacsonyabb gazdasági státuszához kapcsolódtak.

Ebben az esetben a tárgyat a hulladék tágabb fogalmával összekapcsoló alapvető elem a már meglévő tárgyak újrafelhasználása és új funkcióval való ellátása. Ha úgy véljük, hogy a szűkösség kultúrájának terméke, akkor egy teljes fogalomkategóriára kerül sor, amely arra utal, hogy egy embert a „junk” kategóriába – egy olyan embert, aki a társadalmi ellenőrzés határain kívül él – utal.

Anyag

Acél, darabolás, hegesztés, kivágás és csavarok

Dimenzió

74 cm magasság; átmérő: 45,5 cm

Leltári szám

PME 58930/1–2

Copyright

PME/NEM

Státusz

Raktárban

Képek jóváírása

Fénykép: Edward Koprowski