Vita: „Európa háború utáni időszakai”
szerző: Blandine Smilansky, az Európai Történelem Házának tanulási osztálya
2019. február 11-én az Európai Történelem Háza meghívta Martin Conway-t, az Oxfordi Egyetem kortárs európai történelem professzorát, Kiran Klaus Patelt, a Maastrichti Egyetem európai és globális történelmének professzorát, Andrea Petőt, a Közép-európai Egyetem nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó professzorát és Henry Rousso-t, a Francia Tudományos Kutatóközpont kutatási igazgatóját az „1989 perspektíva” című panelbeszélgetésre, amelyet Constanze Itzel, az Európai Történelem Házának igazgatója moderált.
Az 1989-ben, 1945-ben és 1918-ban megjelent „Európa háború utáni időszakai” című könyv (Martin Conway és Henri Rousso az Université Libre de Bruxelles-ből származó Pieter Lagrou társszerzői) a történelemírásról, a történész szerepéről és a történelem európai dimenziójáról szóló, az 1989–1991. évi eseményekről és azok Európa számára betöltött jelentőségéről folytatott gazdag és ösztönző vita anyagaként szolgált.
Bár a vita olyan tudósokat érintett, akiket főként a múlt tanulmánya aggaszt, a vita nagyban foglalkozott a jelen időszakokkal. A felszólalók rendületlenül megmutatták, hogy a múlt és a jelen közötti állandó kölcsönhatásban a történelem mint a világ vizsgálatának és megértésének módja.
A történelem legfontosabb időpontjai: mi a relevanciája?
Bizonyos évek vagy akár napok történelmi fordulópontként való meghatározása meglehetősen bevett gyakorlat, mivel számos könyv tanúbizonyságot tehet. Meglehetősen népszerű a kiadók, az újságírók és a szélesebb nyilvánosság körében; akár divatnak vagy hipának is tekinthető, különösen napjainkban a „memóriainfláció” összefüggésében. Történeti szerzőként szinte meg kell találnia és ki kell jelölnie ezt a kulcsfontosságú pillanatot, amelyet azután írhat. Amint azt a Patel hangsúlyozta, „Az általunk feltett kérdésektől függ, hogy milyen fordulópontot látunk”, ami rengeteg lehetőséget nyit meg. A Pető által leírt „elsajátítási” folyamat révén az úgynevezett „emlékpolitika” szereplői bizonyos időpontokban újra befektetnek új tartalmakba, olyan jelentést adva nekik, amely az ideológiai és politikai menetrendjüket szolgálja.
Az európai háború utáni időszak szerzői által tett kísérletek egyértelműen eltérőek, mivel az „időszak” fogalmával, nem pedig a „majd” fogalmával dolgoznak, és három különböző fogalmat hasonlítanak össze. A háború utáni időszakokra (vagy francia nyelven az úgynevezett „sorties de guerre”-re) összpontosítottak, nem pedig a háborús időkre, ami rugalmasabb keretet tesz lehetővé az események és folyamatok értelmezéséhez, amint azt Rousso kifejtette: „Amikor háborús időszakon dolgozik, meglehetősen szigorú időrendben dolgozik, amikor a háború utáni időszakban dolgozik, tudja, hol kezdődik [de] nem pontosan hol fejeződik be.” A háború utáni időszakok – egy másik történész, mint Tony Judt, már korábban is tanultak, de az ő esetében csak 1945-re koncentráltak – akkor több, mint fordulóponttá válnak: a háború utáni időszak olyan időszak, amikor olyan új dolgok alakulnak ki, amelyek megteremtik a feltételeket a történelem új korszakához.
1989, egy új korszak kezdete?
Ha a hidegháború valóban háború volt, függetlenül attól, hogy milyen más volt a háború az első és a második világháborúhoz képest, és ha az 1989–1991-es évek a hidegháború végét jelentik, miért ne tekintsük az 1989 utáni időszakot a háború utáni időszaknak? Rousso kifejtette, hogy mennyire érdekesnek bizonyult ez a gyakorlat, például amikor John Horne történész, a könyv egyik szerzője az 1989 utáni időszakra alkalmazza a „gondolkodás demobilizációjának” fogalmát, amelyet eredetileg a világháború utáni mentalitások leírására hozott létre.
Conway ragaszkodott ahhoz, hogy az 1889 utáni évet a háború utáni időszaknak tekintsük valódi jelentőségüknek. 1989 biztosan nem volt „a történelem vége”, amint azt néhányan az 1990-es évek elején állították, nem volt olyan dolog, ami ott történt Közép- és Kelet-Európában, ahogy azt a nyugat-európaiak akkoriban jórészt érzékelték. Ez az egész Európa, és talán a Nyugat számára is gyökerező pillanat volt. A Conway érvelése szerint ez talán egy új korszak kezdete volt, amelyet egy (egyesített) Németország új központi szerepe, egy sor független nemzetállam (újbóli) létrehozása, Európa kapitalista meghatározásának megjelenése, valamint Oroszország európai politikában való marginalizálódása jellemez. Az 1989 utáni időszak különleges korszaknak tekinthető-e az európai történelemben, amely talán a brexittel ér véget?
A Történeti és a jelenlévő
A könyv egyik szembetűnő jellemzője, hogy regresszív módon közelíti meg a szóban forgó három háború utáni időszakot, amint azt „A történelem visszaírása” alcím is jelzi. Ez a megközelítés nem új, amint arra Rousso emlékeztet, Marc Bloch francia történésztől származik, aki elmagyarázza, hogy a történész, mint a jelenben élő egyén hogyan viszonyul a múltjához. Ha a jelenlegi vagy a legutóbbi múltat tekintjük kiindulási pontnak, ahogy azt Európa háború utáni időszakainak szerzői tették, segít elkerülni a teleologikus megközelítéseket és a lineáris nézeteket: a megrendelés visszafordítása megkérdőjelezi az ok-okozati összefüggéseket, amint azt a Patel kifejtette, és új kérdéseket vet fel.
A múlt és a jelen közötti kapcsolat kérdése ma új jelentéssel bír, mondta Pető, hazájában, Magyarországon, de más országokban is. A „mnemonikus háború” összefüggésében a kutató pozícióját veszélyezteti egy olyan intervencionista állam, amely a tényekhez való visszatérés igénye alapján újra meg kívánja határozni a bölcsészettudományokat, a társadalomtudományokat és a történelemet. Pető figyelmeztetett arra, hogy a történészek és a tudósok tétje a tudomány jövője.
Európáról
Ebben az összefüggésben a történelemre és különösen az 1989 utáni időszakra vonatkozó európai perspektíva jelenleg megfelelő és megfelelő? A Conway szerint az Európai Unió azért küzd azért, hogy történelmileg tájékozott történettel rendelkezzen jelenéről, mert valamiképpen bebörtönzi a XX. század múltjában gyökerező narratívát. Kifejti, hogy gyümölcsözőbb Európa 19. századi történelmét áttekinteni annak megértéséhez, hogy mi történt 1989 után, és hogy ez hogyan vezetett ahhoz, amit Európa ma megtapasztal. Az 1848–1870-es időszak és az 1989 utáni időszak között analógiák tehetők, például az (új) nemzetállamok megsokszorozódása.
Pető számára a legfontosabb kérdés a legitimitás, amikor a történelem európai perspektívájáról beszélünk. Egy ilyen perspektíva elfogadásához le kell mondani a „kiemelt csomópontok” álláspontjáról, és önkritikát kell alkalmazni; olyan alternatívák, kihagyások és egyéb vélemények mérlegelése, amelyeket eddig nem vettek figyelembe, felteszi a kérdést, hogy milyen törekvések alapján tesznek fel vagy nem tesznek fel bizonyos kérdéseket. Ez a legitimitás kérdése különösen fontos egy olyan időszakban, amikor Európa és az európai egység jelentésének új értelmezése megkérdőjelezi.
Amint azt Rousso hangsúlyozta, ma például már nem beszélhetünk Európa történelméről, mint egy politikai utópia történetéről, mivel olyan mozgalomról van szó, amely valamilyen előrelépéshez vezet, és amely nagyrészt az 1945 utáni időszakra épült azon az előfeltevésen, hogy Európát a háború elkerülése érdekében építették. Az európai integráció történetének visszatekintése segíthet elkerülni ezt a csapdát: a hetvenes évek végéig, a nyolcvanas évek elejéig az Európai Közösség csak egyike volt a számos politikai lehetőségnek, és meglehetősen valószínűtlen volt, amint azt Patel kifejtette: „később a nemzetközi együttműködés szakaszában”. Ezért nem volt olyan döntő tényező Európa békéjének megteremtésében: a háború utáni rendezés nagyrészt lezárult az európai integráció kezdetére. Az Európai Közösség inkább jelentős szerepet játszott a társadalmi békében később, a hetvenes években és a nyolcvanas években, különösen a déli bővítéssel, megteremtve a demokráciába való átmenet formáit.
Valamennyi felszólaló elismerte, hogy bajba jutott időkben élünk, és új, minden bizonnyal destabilizáló realitásokkal nézünk szembe, ha az Európáról szóló diskurzusról és magáról az európai integrációs projektről van szó. A mai európai történelemmel foglalkozó múzeumi szakemberekként és tudósokként, akik a múlttal kapcsolatos nézetek „európaivá tételén” dolgoznak, kissé lemaradunk-e, és 10 évvel ezelőtt többen éltek, mint napjaink? Hogyan beszélhetünk azokkal az emberekkel, akik elveszítették Európa megértésének módját, és így azt a valóság pusztulásának tekintik?
A vita során kiderült, hogy ha azzal lehet érvelni, hogy az 1889 utáni európai évek sajátos történelmi időszakot alkotnak, amely saját jellemzőkkel rendelkezik, mára véget ért, és nem elég és nem is helyénvaló, ha a 21. századi Európát a tankönyvben egyszerűen egy új fejezetként, nem pedig egy egész új tankönyvben próbáljuk kipróbálni.
Az Európai Történelem Házában tartott élénk vita új kérdést vetett fel, amely továbbra is nyitott: A háborút megelőző időszakban vagy a háború utáni időszakban vagy a háborút követő időszakban vagyunk? Háború idején is mi vagyunk?