Felelősségkizáró nyilatkozat
Ezen a felületen Ön gépi fordítást tud kezdeményezni, mely az Európai Bizottság eTranslation fordítóprogramjával fog elkészülni. A gépi fordítás célja, hogy általános tájékoztatást nyújtson a kért nyelven a megjelenített oldal tartalmáról. Kérjük, olvassa el a használati feltételeket.
Április végén abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy központi szerepet vállalhattam az Európai Parlament fő plenáris üléstermében, hogy megtarthassam az EuroClio éves konferenciájának nyitóbeszédét a „Hope and History” címmel.
Ez egy Európa-szerte működő történelemtanárokból álló gyűlés, amelyet az Európai Történelem Házával – egy brüsszeli múzeummal – partnerségben hoztak létre azzal a céllal, hogy nyilvános teret biztosítson Európa folyamatosan változó történetének.
Úgy döntöttem, hogy nem cukrok tablettákat, megkérdeztem az összeszerelt tanárokat, hogy milyen reményeket éreztek ebben a pillanatban, és megtudtam, milyen válaszokat várhatnak Öntől.
A közelmúltban úgy éreztem, hogy meglehetősen ellentmondásos volt a remény eszméje. Barátom, Ece Temelkuran szerint ez „túl puha szó”, azzal érvelve, hogy olyan időkben élünk, „amikor még akkor is cselekednünk kell, ha nincs remény”, és bizonyos értelemben hajlamos vagyok egyetérteni. Már nincs remény egy kíméletes, könnyű és stabil jövőre, amelynek minden ökológiai és politikai megrázkódtatása már folyamatban van, és biztosan bekövetkezik – de nem vagyok biztos abban, hogy sok ember valóban „reményt” csinál ehhez.
Azzal érveltem, hogy remélhetőleg érdemi életet élünk, amelyet az egyértelműség, a képzelőerő és a cselekvés vezérel – ez az érdemi remény receptje, amelyet Rebecca Solnit „Hope In The Dark” című művéből vettem kölcsön a címem strukturálásához.
Ha egyértelműen látjuk, hogy válságaink oka az a történet, amelyben rekedtünk – nem pedig egy elkerülhetetlenül rossz emberiség alapvető és alapvető kudarca.
Ha el akarjuk képzelni, keressük és megtaláljuk azokat a helyeket és embereket, akik eddig szembesültek, és arra kérik a kollektív ügynökséget, hogy közösen építse ki saját alternatíváit a kudarcot valló rendszereink helyett. A konferencián megosztottam Regen Melbourne, a norvégiai Stavanger Future Panel és a „Plan for Generations” (Nagy nemzedékek terve) elnevezésű lengyel ifjúsági mozgalom történeteit...
Ha pedig cselekszünk, mindannyian követhetjük a példájukat, és ugyanezt tehetjük.
Úgy gondolom, hogy közösségeinkben minden tanár kulcsszerepet játszik mindhárom dolog ösztönzésében. A történelem különleges szerepe talán az, hogy emlékeztessünk bennünket arra, hogy a dolgok változnak, a rendszerek valóban alapvető módon változnak – ha és amikor az egyértelműség, a képzelőerő és a cselekvés irányába lépünk.
A beszélgetést követően a csodálatos házigazdám, Laurence Bragard és Guido Gerrichhauzen rövid látogatást tettem az Európai Történelem Házában. Kedvenc foltom a múzeumban? A fasiszta irodalom és az 1930-as évek európai álmai irodalmának egymás mellé helyezése. Üzenetem erőteljes tükröződése volt, úgy gondolom: az egyértelműség, a képzelőerő és a cselekvés erejének igazolása a sötét időkben; éles emlékeztető arra, hogy Európa gyönyörű álma a lángokkal szemben született, nem pedig nyugodt és csendes körülmények között.
A jövő nem lesz könnyű, és nem lesz mozdulatlan és ellenőrizhető. A dolgok valóban nagyon nyugtalanok lesznek.
De ebben a nyugtalanságban rengeteg szépség és jelentés lehet. A másik oldalon pedig még több is lehet.
Az a tény, hogy nem tudjuk pontosan, hogy az útvonal minden egyes lépése milyennek fog kinézni és milyennek tűnik, nem akadályozhatja meg, hogy elkezdjünk járni.
Jon Alexander a díjnyertes Polgárok: Miért van szükség arra, hogy mindent rögzítsünk, a „Hogyan mentsük meg a demokráciát?” podcast társházigazdája, a Harvard Kennedy Iskola Demokratikus Kormányzás és Innováció Ash Központjának vendégmunkatársa, valamint a New Citizen Project társalapítója.
Tudjon meg többet a Hope Manifesztumról, és töltsön le egy példányt legfeljebb 24 nyelven.
