Remény az osztályteremben: Európa következő fejezetét író tanárok
Laurence és Guido, a múzeum tanulócsoportjának munkatársa ismerteti a „Hope Manifesto” mögött meghúzódó kollektív írási folyamatot.
A kiáltványt 2026. május 27-én indították el az EuroClio 32. éves konferenciáján: Történelem és remény – Tanulás a változásért az Európai Történelem Házával közös szervezésben. A dokumentum ezen a weboldalon tölthető le.
Az alábbi interjút a Missions Publiques, a polgárok által irányított deliberatív folyamatokra szakosodott európai szervezet készítette. A Mission Publiques a 2026. évi EuroClio éves konferencián részt vett egy részvételi folyamat megtervezésében és elősegítésében, lehetővé téve a tanárok számára a „Hope Manifesto” közös szöveg társírását. Ezt a folyamatot az Európai Történelem Házának tanulási csapatával szoros együttműködésben dolgozták ki, biztosítva annak pedagógiai megalapozását és a konferencia oktatási célkitűzéseivel való összhangját.
Kiküldetési kiadványok (MP): Miért választotta az Európai Történelem Háza ezt a pillanatot arra, hogy a konferencia részeként elindítsa a „Hope Manifesto” kezdeményezést?
Guido: Három évvel ezelőtt nagyszabású értékelést kezdtünk 1000 tanárral, hogy feltárjuk, mi hiányzik a mindennapi gyakorlatukból – legyen szó tanulási hiányosságokról, az anyagok hiányáról vagy a tantervük hiányosságairól. Miután azonosítottuk a legfontosabb tanulási igényeket, megkezdtük egy olyan digitális eszköztár kidolgozását, amely tartalmazza azokat az erőforrásokat, amelyeket a tanárok közvetlenül felhasználhatnak az osztályteremben. Az is világossá vált, hogy ez a munka egy közösség köré szerveződik. A tanárok továbbra is kapcsolatban akartak maradni, hozzá kívántak járulni gondolkodásmódjukhoz, és szorosabban együtt akartak működni velünk. Ez vezetett ahhoz, hogy nagyszabású konferenciát szerveztünk, ahol találkozhattak, megoszthatták a bevált gyakorlatokat, és új megközelítéseket tárhattak fel tanításuk támogatására az elkövetkező években. E konferencián belül a Hope-kiáltvány a kollektív gondolkodás eszköze – amit a tanárok az elkövetkező években továbbvihetnek és gyakorlatukba beépíthetnek.
Laurence: Az értékelő jelentés egyik eredménye az volt, hogy amikor megkérdeztük a tanárokat, hogy mi az, ami a legjobban működött az olyan témákkal kapcsolatban, mint az európai történelem, az európai integráció, az emlékezés szerepe vagy a multiperspektivitás (amelyek mind központi szerepet játszanak az Európai Történelem Házában végzett tevékenységünkben), az egyik leghatékonyabb megközelítés az volt, amit „pozitív történelemnek” nevezhetünk. Ez nem jelenti azt, hogy el kell kerülni a nehéz előzményeket. Ez azt jelenti, hogy konstruktív szemszögből – az empátia, a szolidaritás, a személyes naplók és az egyéni történetek szemszögéből – kell kezelni.
MP: Ön szerint mi a legizgalmasabb és talán a legérzékenyebb a reményre való törekvéssel kapcsolatban ma Európában?
Laurence: A „pozitív történelem” bemutatása nem a felületes optimizmusról szól; arról van szó, hogy cselekvőképessé tesszük az embereket. Emellett közös nyelvet és közös módot teremt a fiatalabb generációk bevonására, lehetővé téve számukra, hogy cselekedjenek, továbbra is részt vegyenek a játékban, és polgárként és a változás előmozdítóiként továbbra is szerepet vállaljanak. Saját értékelési kerettel rendelkezünk, de összekapcsolhatjuk Rutger Bregman érvelésével is: ha folyamatosan előrejelezzük a katasztrófát, fennáll a veszélye annak, hogy megerősítjük a reménytelenséget és a kivonulást. Ez a helyzet például az éghajlatváltozás esetében. Ezzel szemben, amikor a változás hiteles módjait emeljük ki, egyre nagyobb a hatáspotenciálunk. A tanárok számára a továbbgyűrűző hatás különösen jelentős. A konferencián részt vevő vagy a Hope-kiáltványt elolvasó történelemtanár évente 100–150 diákkal dolgozhat együtt, és több évtizedes tanítási tapasztalattal rendelkezhet előttük. Ez hatalmas hatókör.
Guido: Ma egy kissé cinikus és polarizált világban élünk. A reményt olyan dolognak tartom, amely képes ellenállni ennek. A konferencia programjának kidolgozása során konkrétan azt vizsgáltuk meg, hogy miként lehet minden elembe beépíteni a remény érzését: az előadók, a vitaindítók és a munkaértekezletek szinte a cinizmus és a polarizáció elleni orvostudományt szolgálják.
MP: A konferencia programja nagyon ambiciózus az összetett témák kezelése terén, különösen a tanítás és a történelem terén. Hogyan építette fel a programot, és hogyan építette be ezeket a különböző dimenziókat?
Guido: Kiválasztottuk azokat a felszólalókat és vezérszónokokat, akik véleményünk szerint valóban előtérbe helyezhetnék ezt a remény gyógyítását. A műhelytalálkozókon együttműködtünk az EuroClio-val, és egyértelmű keretet tartalmazó hozzájárulási felhívást tettünk közzé, amelyben olyan tanárokat, szervezeteket és más szereplőket hívtunk meg, akik a reményt is hasznos megközelítésnek tartják. Ezzel valóban alulról építkező folyamattá vált: nem egyszerűen diktáltuk a programot. Összesen mintegy 40 munkaértekezletet tartunk, amelyek az általunk meghatározott pillérekhez igazodó különböző hozzájárulásokat alkotnak. Nagy hangsúlyt kap például a program egyik fő pillérét képező rasszizmus elleni küzdelem, valamint a demokrácia és a polgári szerepvállalás értéke.
Laurence: A témák a multiperspektivitás, a demokrácia és az európai értékek, valamint a rasszizmus elleni küzdelem köré szerveződnek, különösen a program részét képező időszaki kiállítás („Postcolonial?”) megnyitásával. Ezek a témák tükröződnek a HistoriCallban, az Európai Történelem Házának digitális tanulási platformjában is, amely Európa-szerte 24 nyelven biztosít használatra kész segédanyagokat a tanárok számára. Ennek keretében a konferencia idején két új modult indítunk: „MI a rasszizmus?” és „Trust or Trash”, amelyek a rasszizmus elleni küzdelemre, illetve a médiaműveltségre összpontosítanak. A négy nap során ezek a témák szélesebb körű tanulási útvonalba illeszkednek. Kulturális programot is kidolgoztunk, mivel a rendezvényre Brüsszelben kerül sor, és sok tanár külföldről érkezik. Értékes lehetőséget kínál számukra a belga környezet jobb megértésére, más brüsszeli múzeumok felfedezésére és számos iskola meglátogatására.
Ezt a rejtett becsületet, a tanárok szenvedélyét próbáljuk előtérbe helyezni.
MP: Miért volt a közös alkotás a kezdetektől fogva olyan fontos része a kiáltványnak?
Guido: A tapasztalatokból megtudtuk, hogy a leghasznosabb dolgok, amelyeket kínálhatunk, a következők: először is, az általuk közvetlenül felhasználható oktatási anyagok; a második egy konferencia, ahol megoszthatják egymással a bevált gyakorlatokat; a harmadik pedig egy kiáltvány. Nem lenne sem helyénvaló, sem észszerű azt feltételezni, hogy mi vagyunk a legjobb helyzetben ahhoz, hogy meghatározzuk egy ilyen kiáltvány tartalmát. A konferencia három napja alatt a tanároknak adjuk az ügynökséget és a platformot, hogy közösen alakítsák azt: annak meghatározása, hogy mi a legfontosabb számukra. Ezt követően az a feladatunk, hogy megkönnyítsük és összekapcsoljuk a következőket: segítsen előmozdítani ezt a kiáltványt, és biztosítsa, hogy az eljusson a megfelelő emberekhez. Felkértük a Bizottság egy tagját és a CULT bizottság elnökét, hogy fogadják a kiáltványt, és válaszoljanak arra.
Laurence: Egyszerűen így dolgozunk a formális tanulásban is. Digitális moduljaink, a HistoriCall kifejlesztése során először egy front-end értékeléssel kezdünk, majd kidolgozunk egy prototípust, majd két hét alatt 20 ország mintegy 100 tanárával teszteljük azt – elérve az 1000–1500 diákot –, majd beszámolunk az eredményekről. Ez a kollektív reflexió az, ahol valóban látjuk e megközelítés erejét: az északról, keletről, nyugatról, délről és Európa központjából érkező hangok közelednek egymáshoz. A „Hope Manifesto” ennek a kiáltványnak a kiterjesztése, amely még nagyobb teret és felelősségvállalást biztosít a kollektív alkotás e pillanatának. A tanárok valóban szívesen dolgoznak együtt, nagyra értékelik, hogy kérdéseket tesznek fel nekik, és büszkék a felelősségvállalásra.
A tanárok az osztálytermi tanárok: ők tudják a legjobban, hogy mi történik ott. Feladatunk, hogy támogassuk őket.
MP: Mit szeretnél, ha a résztvevők elvonnák ezt a tapasztalatot?
Laurence: Remélem, büszkék lesznek arra, amit közösen hoztak létre, büszkék lesznek arra, hogy bebizonyították, hogy ilyen léptékű, országokon és környezeteken átívelő együttműködés lehetséges. A tanárok arra kérik a diákokat, hogy működjenek együtt; most ugyanezeket a kérdéseket tesszük fel. És ahelyett, hogy a szakmai fejlődés napján egyszerűen meghallgatnák őket, ők maguk hozzák létre a tartalmat. Remélem, hogy magukénak érzik majd ezt a felelősségérzetet.
Guido: Egyetértek ezzel. Remélem, hogy őszintén elfogadják a reményt: nem naiv optimizmusként, hanem a reménytelenség ellenszereként. A remény alternatívája a reménytelenség, és pontosan ezt kell elkerülnünk. Számomra a remény magában foglalja a kritikus gondolkodást, az együttműködést, valamint a változásra és a fejlődésre való nyitottságot. Ha a tanárok ezzel az energiával hagyják el ezt a konferenciát, ez a szerepvállalás érzése, és ha a kiáltvány olyan dologgá válik, amelyet megoszthatnak és amelyre építhetnek, nagyszerű eredmény lenne.