Blandine Smilansky, az Európai Történelem Háza tanulási csapata
Egyes események és jelenségek öröksége nagy szerepet játszott abban, hogy az Európai Történelem Háza kiállításának egyes részei – például a Soá emléke vagy a megosztott és megosztott európai emlékezet – időben egyesítsék vagy elosztják az európaiakat. Múzeumunkban – és talán csak itt – az emlékezet önmagában az európai történelem alkotóelemeként jelenik meg, amint azt Simina Badica, az Európai Történelem Házának egyik felszólalója és kurátora is kifejtette a vita során. A történelmi emlékezetről szóló tudományos vita megszervezése ezért különösen fontos volt a múzeum számára. Simina Badica, Ruramisai Charumbira és Michael Rothberg jelentős történelmi emlékekre szakosodott európai szinten: kommunizmusra és sztálinizmusra, gyarmatosításra és rabszolgaságra, valamint a holokausztra. A Markus J. Prutsch által elősegített mélyreható és árnyalt megbeszélésük pozitív választ adott a Constanze Itzel, az Európai Történelem Háza igazgatója által a bevezetőjében felvetett kérdésre: „Elképzelhetjük-e Európát olyan reflektív térnek, amelyben megvitatjuk az emlékek egymásra gyakorolt többirányú hatásait?”
Az alábbiakban a vita részletei olvashatók. A teljes rendezvényt itt tekintheti meg.
Ruramisai Charumbira beszédét a világ minden táján élő őslakos népek előtt kezdte meg, „akik életüket vesztették és elszaporodtak annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a modern világ és különösen a modern Európa eszméjét.” A vita során egy afrikai és globális történelemkutató szemszögéből igen meggyőző perspektívát emel ki az európai történelemről és emlékezetről, és elemezte az európai gyarmati emlékezetről folytatott nehéz beszélgetést. Ruramisai Charumbira szerint a rabszolgaság és a gyarmatosítás tekintetében „Európa hajlamos az ártatlansági kártyát játszani”. Relativizmus övezi azt, hogy mi történt Európán kívül. „Más helyről van szó, a csokoládéról és a kávéról van szó”, ahogy azt feltűnően fogalmazta meg. A holokauszttal ellentétben, amely haláltáborokkal és tömegsírokkal borította az európai területeket, a rabszolgaság és a gyarmatosítás „bűncselekményei” itt nem igazak. Az a tény, hogy az elnyomás történetét még azok sem dokumentálják, akikkel szemben ez történt, tovább súlyosbítja ezt a tendenciát, amely az európaiak és az európai országok felelősségének relativizálására irányul. A társadalmi és kulturális történelem világviszonylatban már most is arra törekszenek, hogy változtassanak, de hosszú ideje az afrikai történelmet és a világ őslakos történelmét kizárólag a gyarmatolók nyilvántartásaira alapozták.
Ez a jelenség annál is inkább elfogadhatatlan, mivel az Európán kívül elkövetett gyarmati erőszak meghatározza és meghatározza Európa belsejét. Európa az Európán kívüli területekkel fenntartott kapcsolatain keresztül épült, és a rabszolgaság és a gyarmatosítás nagy szerepet játszott abban, hogy Európa hogyan határozta meg magát, a kirekesztés és a kizárólagosság alapján. A gyarmatosítás az európaiság alapköve, és Ruramisai Charumbira esetében létezik az európai fehér felsőbbrendűség beépített elképzelése, és következésképpen egy örökölt amnézia, amely sok szempontból meghatározza mindannyiunkat. A „Fekete Lives Matter” mozgalom ma azt mutatja, hogy ez az európai elképzelés, amely szerint az afrikai, mint kevésbé jelentős emberi lény tartósan elfoglalta a nyugati mentalitást: még ma is valakinek azt kell mondania, hogy a „fekete élet számít” közvetlen utalás a fekete emberek emberi lényként való elnéptelenedésére.
Továbbra is a holokausztot kell-e a legfontosabb történelmi referenciapontnak tekinteni Nyugat-Európában? Hogyan emlékeztek meg és értelmezték a kommunista múltat Kelet-Európában a vasfüggöny leomlása óta? És milyen messzire tekintenek ezek az emlékek az egymás közötti versenyben?
Michael Rothberg, a „többdimenziós emlékezet” fogalmát megalkotó holokauszttanulmányok tudósa szerint nem kétséges, hogy a holokauszt továbbra is központi szerepet tölt be az európai polgárok számára, különösen ami az intézményesített emlékezetet illeti, de akkor is, ha az iskolai tanterveket és a néptörténetet vizsgáljuk. Ez a központi szerep akkor is igaz marad, ha azt vitatják, például amikor más emlékek elismerést kérnek. A központosság azonban egyenetlen – különbségek vannak a köz- és a magánszféra között, amint azt a német tanulmányok is mutatják; a nemzeti és regionális kontextusok egyenlőtlenek; végül pedig ennek az emlékezetnek a jelentése összetett és bonyolult. „Fel kell ismernünk, hogy a holokauszt memóriája soha nem volt lineáris” – mondta Michael Rothberg. Ez más emlékekre is igaz, ha úgy gondolja, hogy a rabszolgaság és a gyarmatosítás emléke manapság egyre nagyobb figyelmet kap, vagy az európai kommunizmus és sztálinizmus emlékének sorsa.
Simina Badica, akinek a kutatómunkája a kommunizmus emlékezetével és megemlékezésével foglalkozik, kifejti, hogy a vita kezdetén megváltozott az emlékezet státusza. Az 1990-es évek elején a kommunista múltról el kellett feledkezni, és a demokrácia és a szabad piac megünneplése iránti lelkesedés alatt kellett eltemetni. Az európai integráció folyamatával a kelet-európai társadalmak és történészek konfrontációja a holokauszt nagy és átfogó emléke volt, amely valamiféle modellré vált, szinte mintaként szolgálva a megemlékezési gyakorlatokhoz. A kelet-európai holokauszt hivatalos elítélését gyorsan a kommunizmus és a sztálinizmus követte. Bár a holokauszt emléke főként nyugat-európai jelenségként jelent meg, maga a holokauszt először is egy kelet-európai tragédia, amelyre Simina Badica emlékeztet. Ez az emlékezet azonban továbbra is másodlagos a kommunizmus emlékezetéhez képest Európa e részén. Véleménye szerint a holokauszt emlékezete és a sztálinizmus emléke közötti verseny mára „vége”. A közép- és kelet-európai múlt kommunista uralom alapján történő elismerésének és elismerésének első szakaszai lejártával idővel csökkent az ilyen ellentétes kapcsolat lehetősége. A nácizmus és a kommunizmus egymás után érintette Közép- és Kelet-Európát, ami valójában folytonosságot teremtett a történelmi tapasztalatok és megítélés tekintetében, és rendkívül összetett szerepet és felelősségi köröket eredményezett ezekben az európai társadalmakban – az emberek pedig áldozatok és elkövetők, és fordítva. Ez lényeges szerepet játszott az emlékezet narratíváinak ezt követő alakításában.
Az emberek attól tartanak, hogy a holokauszt elveszíti központi szerepét, ha több emlékre kerül sor, vagy akik attól tartanak, hogy a holokauszt emlékezetének központisága megakadályozta a sztálinizmus vagy a gyarmatosítás emlékeinek útját, emlékeztetni kell Michael Rothbergre, hogy ez nem így működik. Inkább azért, mert a holokauszt központi szerepet kapott, e más emlékekről is kezdtünk beszélni, nem feltétlenül megfelelő módon, de legalábbis megkezdődött a folyamat. A holokauszt tisztességessé tétele nem jelenti annak relativizálását: sokkal inkább, ha a holokauszttal párhuzamosan más történelmek is előtérbe kerülnek, az segíthet abban, hogy „még az emberi jogok még bonyolultabb változatait” is elképzeljük. Az új memóriamunkának túl kell mutatnia az áldozatok és az elkövetők paradigmáján, figyelembe véve a közöttük lévő embereket, akiket Michael Rothberg „érintett alanyoknak” nevez. Valamennyi felszólaló saját szemszögéből fejezte ki azt az elképzelést, hogy a több emlék kölcsönhatása a helyes út – felszólalásaik a Michael Rothbergnek nevezett „a kulturális emlékezet bonyolultabb szférája” mellett szóltak, amely több központtal, kereszteződéssel és belegalyodással rendelkezik.
Ruramisai Charumbira és Michael Rothberg elmagyarázzák, hogy a holokauszt és a gyarmatosítás történelmével kapcsolatos emlékezeti folyamatok hogyan kapcsolódnak jobban egymáshoz, mint amit feltételezhetünk. Michael Rothberg megemlíti többek között zsidó és fekete értelmiségiek műarchívumát, akik éppen a gyarmatosítás és a rabszolgaság történelmével összefüggésben próbálják megérteni a náci népirtást. Hannah Arendt és Aimee Césaire-hez hasonló emberek, például Hannah Arendt és Aimee Césaire-t, a „boomerang-hatást” – azt, ahogyan a gyarmatokban Európán kívül elkövetett erőszak náci erőszak formájában tért vissza Európába. Amint arra Rothberg emlékeztetett, az európai holokausztról szóló megemlékezési folyamat az 1960-as évek elejére nyúlik vissza (az 1961-es Eichmann-per mérföldkövet jelent), ami a dekolonizációs háborúk és folyamatok időszakának felel meg. Ennek a két dolgnak, amely egyidejűleg történt, bizonyára valamiféle kapcsolatban kellett állnia egymással. Franciaországban az algériai függetlenségi háború során algériai aktivisták közé kerültek a holokauszt emlékei. Dél-Afrikában az AntiApartheid mozgalom nagyrészt afrikai (fekete) népmozgalm volt, és a mozgalomhoz csatlakozott néhány fehér ember főként zsidók voltak (a leghíresebben a kommunista párthoz tartozó, mélyen elkötelezett Ruth First és Joe Slovo politikai pár, amely az ANC-hez csatlakozott). Amint azt Ruramisai Charumbira megfogalmazta, a zsidó emberek és a fekete emberek – mint az európai történelemben faji és bőrszínük miatt gyengébbnek tekintett populációk egyaránt – „megszakított fehérséget” jelentenek, amelyet az európai fölény érzéseként értelmeznek.
Számos beavatkozás – különösen a közönség részéről – hozzájárult ahhoz, hogy a tisztesség és a memóriabeszédek bonyolultabbá tétele konkrét tartalommal bírjon. Michael Rothberg arra a kérdésre, hogy miért van egy konkrét szó a zsidók népirtásáról, hangsúlyozta, hogy bár tisztességes, ha a zsidók népirtására külön szó van, a nácizmus más áldozatainak történelmei minden bizonnyal nagyobb figyelmet érdemelnek, verseny nélkül. Köztük vannak a romák – történelmük emlékezetét nem csak a nácizmussal összefüggésben ismerik el, hanem az Európán belüli rabszolgaság történelmének részeként is. A romák 500 éve rabszolgaságban élnek Kelet-Európában, és emlékeztették Simina Badicát: erre egyáltalán nem emlékezünk, és az ezen emberekkel szembeni rasszizmus még mindig széles körben elterjedt jelenség Európában. A közönség egy tagja az első világháború emlékét is feljegyezte, amely az európai emlékezet kevésbé látható, de nem kevésbé jelentős és többrétegű eleme. Kelet-Európában a vége számos nemzetállam függetlenségének felel meg, míg a gyarmati történelemben és különösen a pánafrikaiságban is szerepet játszik. A WWI századik évfordulója hozzájárult ahhoz, hogy ezeket az emlékeket jobban előtérbe helyezzék, és a közelmúltban a Covid19-világjárvány véget vetett a spanyol influenza amnéziájának, amely a WWI-hez is kapcsolódó elfelejtett epizód, amely a közelmúlt eseményei miatt legalábbis a tudományos körökben nagyobb figyelmet fog kapni.
Annak megértéséhez, hogy a kulturális emlékezet hogyan működik és járul hozzá a nyilvános diskurzusok és mentalitások alakításához, meg kell figyelni, és inkább izgalmasan meg kell figyelni az alulról szerveződő aktivizmus szerepét – az emberek az utcákra viszik, hogy visszaszerezzék méltóságukat múltjukhoz képest, amint azt ma különösen gyarmati emlékekkel látjuk. Nemcsak meg kell figyelnünk, hanem részt kell vennünk az ilyen típusú aktivizmusban is: új emlékeket kell hoznunk, kapcsolatba kell lépnünk velük, levernünk és összetettebbé kell tennünk azokat. Ez az a szerv, amely életben tartja az emlékezetet, és hogyan alakul a történelem – nem a tudományos történelem, hanem a helyi történelem: a kettő nem annyira távoli, mint gondoljuk.