Tréning vagy földtulajdon

A két csap a V.I. Lenin személyiségkultúra részét képezi, amely a Szovjetunióban kezdődött, és a szocialista állami rendszerek létrehozását követően a keleti blokk egészében elterjedt. Tanúi vannak annak, ahogyan a múzeumok idővel kezelik a műtárgyakat. Az 1951–1955-ben Bukarestben alapított Lenin-Stalin Múzeumból származnak (a moszkvai központi V.I. Lenin Múzeum egyik ágaként), amely 1990-ig különböző álcákban működött. A buszok nagy valószínűséggel az 1950-es években érkeztek a Szovjetunióból, bár 1945 után ezeket a szoborokat is helyben állították elő. A szovjet ihletett múzeum történelmét jelenleg vizsgálják.

A két csap a Románia és a keleti blokk egésze közötti kapcsolatokat tükrözi, beleértve a Szovjetuniót is, amely 1945 után Közép- és Kelet-Európában hegemonikus hatalommá vált. A moszkvai V.I. Lenin Múzeum több keleti blokkbeli országban is rendelkezett fiókokkal, amelyek mindegyike nagyjából megismétli a központi múzeum példáját. Az 1989-es kommunistaellenes forradalmak során a kommunista vezetők szobrainak lerombolása a kommunizmus vezető személyiségeinek dedegradációjának részét képezi – a szobrok lebontásától a Grūtas Parkhoz vagy a Memento Parkhoz hasonló helyeken történő újraértékelésükig –, amelyeknek ezek a buszok is részét képezik.

1990-ben az újonnan létrehozott Román Peasant Múzeum örökölte az épületet és a Kommunista Párt múzeumának nagy részét, amelyet eladott vagy elrabolt. Később megállapította, hogy az alagsor egy további raktárhelyiségnek ad otthont, ahol az 1960-as évek második felében a volt szovjet múzeum műtárgyait áthelyezték. A két botrány nagy valószínűséggel e múzeum kiállításaiból származik, és ott „rejtett” volt, amikor Románia – még mindig a kommunista korszakban – elhatárolódott a szovjet hegemóniától, és nacionalista kulturális és ideológiai irányt ért el. Így a szovjet kommunizmus ikonikus személyiségeit egy új, nemzeti mitológia váltotta fel, amelyben a Román Kommunista Párt és az állam összefonódik.

A műtárgyak és a hulladék között számos kapcsolat áll fenn. Először is, a bukaresti rezsim nacionalista irányát követően mindkét buszt elveszítették. Ezenkívül 1990 után a Román Peasant újonnan létrehozott Múzeumának valamennyi műtárgyát a művészethez kapcsolódó esztétikai kategóriákba sorolták. A buszok ezért kettős leminősítésen mentek keresztül: egy eredeti példány többszörözéseként és a szocialista realizmus művészetének részeként. A piros bukrot a „Ciuma” („Plague”) kiállításon állították ki, majd átalakították és hallgatólagosan kitschsé alakították, ami maga is az érzelmek manipulálásával hozható összefüggésbe. Ekkor megfeledkeztek róla, a szürkésszel együtt.

Anyag

Gipsz, toás/lakk

Dimenzió

61 x 34 x 32 cm (Grey Lenin); 52 x 24 x 21 cm (Red Lenin)

Leltári szám

C.Sc-0001, C.Sc-0002

Státusz

Raktárban

Képek jóváírása

Szerzői jog NMRP

A tégla a lebontott Rakusch Mill épületből származik. Celjében ez volt az első olyan malom, ahol a gabonaféléket gőzenergiával őrlik. A malom 1903-ban épült, és 1935-ig működött. Bezárását követően az épületet nehézvas tárolására használták a Rakusch kereskedelmi vállalat számára. A Rakusch Mill kiálló téglaszerkezete Celje egyik legismerhetőbb épülete volt. Több mint egy évszázadon át a város kapujaként működött. 2002-tól az elhagyott malmot helyi jelentőségű műemlékként védték, de egy tűz, amely 2014-ben bezárta az épületet, lezárta annak sorsát.

A Rakusch Mill a vasútvonal mellett állt, ami azt jelentette, hogy a tulajdonosok alacsony árú gabonát hozhattak ki Jugoszlávia más részeiből, és így a liszt árát csökkentették. A malom a Rakusch nagykereskedelmi vállalat része volt, amely már az Osztrák-Magyar Birodalom idején is az egyik legnagyobb ilyen vállalat volt Európa e részén, hét nyelven folytat üzleti tevékenységet. A Jugoszláv Királyság idején üzleti tevékenységének fókuszát a Balkánra helyezte át.

A városlakók szemében a Rakusch Mill az évek során számos változáson ment keresztül: az ipari büszkeség jelképe volt a csúcspontján, egészen az elmúlt évtizedekben elhagyott és elhanyagolt épületig. 2014 novemberében az elhagyott épület tüzet oltott ki. Olyan súlyosan sérült, hogy Celje önkormányzata úgy döntött, hogy nem állítja vissza, hanem ugyanabban az évben lebontja. A szlovén Kulturális Örökség Védelmével Foglalkozó Intézet segítségével a Történeti Történelem Múzeuma (Celje) lehívta a téglamű egy részét, hogy a jövő nemzedékei számára megőrizze erős szimbólumként.

A Rakusch Mill helyi jelentőségű kulturális műemlék volt, de miután az épületet tűz pusztította, a maradványok értéktelenek voltak. Az a tégla, amelyet a Celjei Történeti Múzeum a gyűjteményében tart, könnyen bekerülhetett volna egy szemétlerakóba a malom többi romjával együtt, hanem a múzeumi gyűjtemény részeként kulturális örökségként megőrzi értékét. Ereje nemcsak a Celje egyik legfontosabb ipari épületének szerves részét képező történelmi értékében rejlik, hanem abban is, ahogyan tanúbizonyságot tesz a kulturális örökségről és a nem megfelelő karbantartás miatt hulladékká vált kulturális műemlék sorsáról.

Anyag

Égetett agyag

Dimenzió

60x135x265 mm

Leltári szám

745:CEL;S-23489

Copyright

Celjei Történeti Múzeum

Státusz

Raktárban

Képek jóváírása

Matic Javornik

A tömeges Disco Polo jelensége Lengyelország 1989 utáni politikai és gazdasági átalakulásának altalajából nőtt ki. Ez egy társadalmi réteg reakciója volt a kapitalista gazdaság lehetőségeiről szóló érthetetlen vitára, miközben egyben a kapitalista agyaság egyik első megnyilvánulása is volt. A disco Polo gyártócégei a zenei piac első magánkezdeményezései közé tartoztak, és az akkori ellenőrzés hiánya számos visszaélésre lehetőséget teremtett, például zenei kalózkodás formájában. Esztétikai és lyrikus zenei trendként bemutatta a lengyelek elképzeléseit az általunk megörökölt világról: autópályák, Nyugat, egzotikus országok, eroticizmus. Az akkori bírálók szerint a tömegek számára zenés és lyrálisan értéktelen termékről volt szó. Az ünnepeken, esküvőkön és tűzvédelmi állomásokon jelen lévő kulturális gyakorlatként a lengyel társadalom alsóbb rétegeinek rossz íze kifejeződött. Mivel kevés értéket találtak, széles körű jelenléte ellenére a kultúra peremére sodorták, ami társadalmi szakadékot teremtett.

A Disco Polo, mint a kortárs kultúra bármely terméke, két – a gazdasági és a kulturális – terület metszéspontjában működik, és mint ilyen, végül átkerülhet a porbinba. Nem konkrét helyekhez, hanem szociális helyzetekhez kapcsolódik. Olyan résztvevőkből álló csoportokat hoz létre, akik egy rövid pillanatban szórakoztató közösséggé válnak. A különböző kulturális modellek konfrontációja miatt a Disco Polo – meglehetősen konzervatív irányultságával – elveszíti a progresszív tendenciák elleni szimbolikus harcot. Ez azonban jelen van az általános megközelítésben. Stilisztikailag a Balkan Turbofolkra vagy az 1980-as Italo Disco-ra emlékeztet. Ezekhez hasonlóan azonban nem illeszkedik a magas kultúra repertoárjába.

A Disco Polo zenei kaztták a „Cult Objects” projekt és a Disco polo jelenségével foglalkozó „Disco Relax” kiállítás részeként érkeztek a Múzeumba. Az etnográfia fontos történelmi dimenziója ellenére, amely múzeumi környezetben még hangsúlyosabbá válik, a jelen és a mindennapi élet iránt érdeklődik. A disco Polo érdeklődést váltott ki a tudományos körök iránt, ami nem segített abban, hogy a szélesebb nyilvánosság jobban megértse. Az Etnográfiai Múzeumok szerepe az, hogy egy jól ismert és figyelmen kívül hagyott világról meséljenek.

A Disco polo és a hulladék tágabb fogalma közötti kapcsolat alapvető dimenziója ebben az esetben a marginalizálódás és a szimbolikus erőszak általános kultúrája, amely a versengő modellekre vonatkozik. Egy hierarchikus rendszerben az értékmentes kultúra és megnyilvánulásai hulladéknak minősülnek, függetlenül attól, hogy hány ember tulajdonít jelentőséget ennek. Az általános nyelvből kikerülnek, és ha jelen van, akkor a résztvevőket egy utánzat és karikatúra formájában tüntetik fel.

Anyag

Műanyag, kazettás szalag

Dimenzió

Hossz: 10,2 cm; magasság: 64 cm; szélesség: 0,12 cm.

Leltári szám

Nincs

Copyright

PME/NEM

Státusz

Leltáron kívüli

Képek jóváírása

Fénykép: Edward Koprowski

Az Opera a Kraš tartományban a prémium csokoládé volt. Ezeket gyakran adományozták időseknek egy különleges alkalomra, vagy köszönjük, hogy segítséget vagy szívességet ajánlottak Önnek. Az ajándék kedvezményezettje gyakran nem is fogyasztaná a csokoládét, hanem azzal a szándékkal, hogy egy másik alkalommal másnak adja át azokat. Így személyesről emberre szálltak át, pantry to pantry, és teljesen lehetséges volt, hogy eltarthatósági idejük azelőtt lejár, hogy bárki ténylegesen elfogyasztaná a csokoládét.

A többi kraši termékhez hasonlóan az Opera csokoládéját a volt Jugoszlávia egész területén, sőt azon túl is értékesítették – a dobozban szereplő információk szerint 1976-ban Londonban ezüstérmet kaptak.

Az Opera csokoládédoboz adomány volt a Történeti Celje Múzeumának. Fontos, hogy a múzeum gyűjteménye az 1970-es és 1980-as években a jugoszláv háztartásokban nagyon jól ismert cikk legyen. Sok olyan ember, aki Jugoszláviában élt akkor, amikor Kraš Operacsokoládét készített, valamilyen módon szembesült volna azokkal, vagy egy helyi üzlet polcán található dobozt adva, vagy ajándékként adva vagy kapott csokoládét. Ezért fontos a kollektív emlékezet és az általunk „Yugo-nostalgia”-nak nevezett anyag részeként.

Az emberek általában nem vesztették el az üres Opera-dobozt, mert az szép és luxus volt. És elég nagy volt a különböző egyéb célokra való felhasználás is. Az emberek a dobozt dokumentumok, fényképek, képeslapok és más, számukra különleges érzelmi értékkel bíró mementók vagy tárgyak tárolására használták. Az Opera csokoládédobozok tehát évekig szekrényekben és fiókokban laknának azt követően, hogy a csokoládéok mind megérkeztek.

Anyag

Karton, mesterséges szelep/tapadó, nyomott

Dimenzió

260x370x37 mm

Leltári szám

745:CEL;S-12840

Copyright

A közelmúlt történelmének múzeuma Celje

Státusz

Raktárban

Képek jóváírása

Matic Javornik

Ez a tárgyak sajátos konvolut vagy felhalmozódása, amely csak a mennyiségükre és a tárolási térfogatukra jellemző. Összesen 5314 Schwarzhafnerből és kerámiadarabból áll, amelyeket a Volkskundemuseum Wien raktárában közel 100, több mint 12 folyómétert fedő dobozban tárolnak. A múzeum leltárkönyvei szerint a kemények főként 1948 és 1955 között kerültek be a gyűjteménybe. A keménységeket Ausztria fővárosában, Bécsben és a környező Alsó-Ausztria tartományban találták meg. Nincsenek részletes hivatkozások az egyes keménységekre. Tudományos vagy kurátori feldolgozást nem jegyeztek fel. 2015-ben minden egyes keményet bevittek a digitális adatbázisba, beleértve a múzeumi önkéntesek fényképeit is.

A töredékek különböző helyszínekről származnak, főként Bécsben és Alsó-Ausztriában. Bár kevés információ áll rendelkezésre a keménységekről, néhány figyelemreméltó dolog ismert ezekről. Bécsben például az albrechtsrampe-i honlap különösen érdekes, mivel 149 egyéni keményet találtak ott. 1945 márciusában Bécs belső városát bombázták, és az Albrechtsrampe-t, az Albertina művészeti múzeum előtti nagylépcsőt súlyosan megrongálták. A második világháború során lerombolt más belső városokhoz hasonlóan az újjáépítés során úttörő várostervezési és infrastrukturális döntéseket kellett hozni. Bécs városa 1949-ben úgy döntött, hogy lerövidíti a történelmi Albrechtsrampe-t, hogy megnyissa a helyszínt az autó- és villamosforgalom előtt. Ez a bécsi múzeumigazgatók tiltakozásához vezetett, akik az újjáépítés során látták annak veszélyét, hogy elveszítik a város urbanizációja és iparosodása előtti történelmi „Old Vienna” helyszínt.

Adolf Mais, aki 1946 óta a múzeum kutatósegédje volt, számos keményet hozott be. Pályafutásának kezdetén a képzett szlávista, etnológus és előhivő azt a célt tűzte ki maga elé, hogy átfogó gyűjteményt hozzon létre az osztrák kerámialényekből annak érdekében, hogy az anyagi kultúra töredékei alapján „valós képet” lehessen alkotni a múltunkról. Ebből a célból különböző helyekről (pl. kábelfektetési vagy ásási tevékenységekből származó leletek) és Alsó-Ausztriából (pl. elsivatagosodott településeken végzett kutatásokból származó leletek) gyűjtötte és vitte azokat a Volkskundemuseumba. A szisztematikusan összegyűjtendő kocsányok bősége arra irányult, hogy lehetővé tegye a történelmi mindennapi élet összehasonlítását és osztályozását.

A „kitörés vagy kincs” kérdése több szempontból is felmerül, tekintettel erre a konvoltra. Először is, a keményeket már nem használják; törött és használhatatlan tárgyakról van szó, amelyeket általában tréningnek neveznek. A múzeumi gyűjteménybe való bekerülésük azonban ismét potenciálisan értékes erőforrássá tette őket, amely képes ráirányítani a figyelmet az emberek mindennapi életére. A jövőben különleges helyet biztosíthattak volna a múzeumnak mint gyűjtési és kutatási helyszínnek. Az a tény, hogy a kemények csaknem 70 éve kihasználatlanok maradtak, valószínűleg egy tipikus köztes múzeumi kategóriába tartozik.

Anyag

Nagyrészt mázatlan kerámia- és feketekerámia-darabok

Leltári szám

ÖMV/47025-től ÖMV/47147-ig

Copyright

© Volkskundemuseum Wien

Státusz

Raktárban

Képek jóváírása

© Christa Knott, Volkskundemuseum Wien; © Carina Neischl, Volkskundemuseum Wien

Miklóssy Gábor (1912–1998) által 1952-ben festett, sokkal nagyobb mű (310 x 451 cm) lezajló másolata, amely a romániai munkaerő-mozgalom történetében mérföldkőnek számító, 1933. februári grivițai vasúti munkás sztrájkját ábrázolja. A másolatot Miklóssy is festette az 1950-es években. A szocialista realizmus e dinamikus példája 52 személyt ábrázol, köztük Gheorghe Gheorghiu-Dej villanyszerelőt (1901–1965), a Román Kommunista Párt jövőbeli első titkárát (1945–1965) és Románia miniszterelnökét. A Gheorghiu-Dej-rezsim alatt a festményt széles körben elismerték. A kiállításra az Éves művészeti kiállításon (1952) került sor, és az RPR Művészeti Múzeum állandó kiállításának részét képezte.

Grivița 1933 jelentősen hozzájárult a Gheorghe Gheorghiu-Dej körül kialakult személyiségkultúra kialakulásához. Az eredeti festmény, amely a háborúk közötti munkamozgalom történetének meghatározó pillanatát ábrázolja, a Velencei Művészeti Biennálén (1954) került kiállításra, és nemzetközi hírt szerzett.

Ily módon más közép- és kelet-európai kommunista pártok is felhasználták a háború utáni propaganda céljára. Az 1950-es években a Magyar Kommunista Párt Múzeumának kérésére egy másolatot készítettek, amelyet jelenleg a budapesti Nemzeti Történelem Múzeumában állítanak ki. A Román Peasant Nemzeti Múzeumában tárolt másolatot Brüsszelben, a 2019. évi Europalia „Perspectives” kiállításon állították ki.

Az 1933 -as Grivița a RCP Történeti Múzeum állandó kiállításának részét képezte (ro. Român Partidul Comunist – en. Román Kommunista Párt) Történeti Múzeum. 1990-ben a Román Peasant Nemzeti Múzeuma örökölte ezt a gyűjteményt és a volt Szovjetunió Lenin-Stalin Múzeumát, amely 1955 és 1966 között Bukarestben volt. Az örökölt gyűjteményeknek csak kis részét tartotta meg. A kiválasztott anyagok között mintegy 80 festmény található, amelyek közül sokat a szocialista realizmus ihletett, beleértve a szovjet festmények másolatait, valamint az eredeti szovjet vagy román alkotásokat is, amelyek jelenleg a szocialista realizmus művészetének legnagyobb gyűjteményét alkotják Romániában. A múzeum tárolja őket, és ritkán mutatja ki őket.

A ceaușescu-i rezsim (1965–1989) során Grivița 1933 fokozatosan homályossá vált. Az 1970-es években a másolatot eltávolították az állandó kiállításról a PCR Történelem Múzeumában, az eredetit pedig eltávolították az SRR Művészeti Múzeum állandó kiállításáról (ro. Republica Socialistă Română – en. Román Szocialista Köztársaság), és helyrehozhatatlanul lenyelték a raktárában. 1990 után a másolatok a szocialista realista iskola egyéb festményeivel együtt raktárban is megtalálhatók voltak. Ma számos Grivița 1933-as másolat szerepel három román művészeti múzeum gyűjteményében, de azok nem könnyen hozzáférhetők, mivel egyre kényelmetlenebb örökség részét képezik.

Anyag

Olaj, vászon

Dimenzió

127 x 194 cm (L x l, keret nélkül)

Leltári szám

C.T-0016

Copyright

Musée national du Paysan Roumain

Státusz

Réserve

Képek jóváírása

Vladimir Bulza/a Román Peasant Nemzeti Múzeuma