A hulladék mint erőforrás

Az állami szocializmus időszakában, amelyet az 1990-es évek iparának leépítése követett, a háztartási és dekorációs cikkek gyártása önmagában is figyelemre méltó iparággá vált a reșițai munkahelyen. E tárgyakat a helyi lakosok „DIY”-nek nevezték, akik többsége az acélgyárban vagy a gépüzemben dolgozott.

Mariana egykori tanár megkérné férjét, az acélgyár egyik technikusát, hogy készítsen bizonyos, számára szükséges vagy keresett tárgyakat, amelyek elérhetetlenek vagy túl drágák voltak. Családját a saját mintájából származó ajándékokkal is meglepné, nem pedig a sorozatgyártású tárgyak utánzataival. Emlékeztet a legjobb „DIY” termékekért folyó versenyre, amelyek gyakran a családok közötti kapcsolatok forrásává válnának.

A szövetek és ruhák egész életciklusuk alatt hatással vannak a környezetre. A film a „fast fashion” ipar környezeti hatásairól beszél: hogyan halad át a gyapotmezőről begyűjtött anyag a gyártási ciklusban, a túlfogyasztás miatt az emberek több ruhát szállítanak a kiskereskedelmi üzletekből, mint amennyire életük során bármikor szükségük lehet, ami a raktárba utazik, és gyakran hulladéklerakóba kerül. Mi lesz a következő lépés? Az interjúk segítenek megérteni a gyártásból származó textilhulladék anyag-újrafelhasználásában rejlő lehetőségeket, és megvitatni a fenntartható tervezést, az intelligens megoldásokat és az értékeket. Az interjúk során egy etnológus, egy tervező és a „trash-to-trend” elképzelések alkotója ad szakértői kommentárokat. A filmben használt telepítési környezetet a múzeum Részvételi Hall/DIY Galériájában tanuló diákokkal hozták létre, ahol a fiatalok elemezték az ökológiai lábnyomot, az ellátási láncot, a fenntartható hulladékgazdálkodást és az esetleges új európai textilstratégiát.

Peter Verblač a skandináv városokból merítve Celje számos utcáján ruhákat helyezett a „From the wardrobe to the street” (A háborútól az utcáig) felirattal, arra kérve az embereket, hogy magukkal vigyék azokat a ruhákat, amelyekre már nincs szükségük, és vegyék meg azt, amit akartak. Ez a nyilvános csere lehetővé tette az emberek számára, hogy megfelelő ruhákat tartsanak, még akkor is, ha azokat nem tudnák megvásárolni; bárki, aki az új ruházattal kapcsolatos környezetvédelmi problémák miatt aggasztja, régi ruháit cserélhetné; és bárki, aki egyszerűen egy új ruhadarabot akart, felvehet valamit. A videó bemutatja, hogyan jött létre az utcacsere-kezdeményezés, és hogyan fogadták azt a celjei lakosság.

1990 nyarán a Mutoid Waste Company, a Joe Rush és Robin Cooke által a londoni Shepherd Bush kerületben alapított szobrász- és előadóművészek csoportja a Santarcangelo di Romagna (Rimini, Emilia Romagna, Olaszország) külvárosán elhagyott kőbányát foglalt el. Mutonia (ahogyan élet- és munkaterükre utaltak) azóta olyan kreatív közösségek közé tartozik, amelyek ipari anyagok hulladékaiból állítanak elő művészetet. Mutoniat az olasz hatóságok „művészi parkként” ismerték el, és lakói gyakran Európa-szerte fogadják a látogatókat, akik kreativitásuk és elkötelezettségük miatt találkoznak. Mutóniában a hulladékanyagok inspirációként szolgálnak egy olyan projekthez, amelyben a közösség összefogja kreativitását a Mutoid család és a szomszédos területek lakói javára, akik gyakran szerveznek rendezvényeket alkotásaik megünneplésére.

E közösség tagjai úgy érzik, hogy szorosan kötődnek Santarcangelo történelmi vidéki gazdasági és társadalmi szerkezetéhez, akik biztosan tudták, hogyan kell értékelni a hulladékot, amit úgy gondoltak, hogy nemcsak technikai készségeik, hanem életminőségük javítására is lehetőséget kínálnak. Ezért az ugyanabban a régióban található, Mutoniatól mintegy 200 km-re északnyugatra fekvő Ettore Guatelli Múzeum mindig is úgy vélte, hogy e művészi közösség munkája összeegyeztethető az Ettore és a gyűjteményében található műtárgyakat átformálók munkájával.

E történet főszereplője Kagnedjatou Joachim Silue, egy Abidjanban (Elefántcsontpart) született művész, aki az elmúlt három évtizedben Olaszországban él. Alkotásai azon tárgyak „személyiségeinek” megfigyelésében, tiszteletében és művészi „értelmezésében” gyökereznek, amelyek a barangoló város utcáin találhatók, és amelyek elhanyagolt formáiban úgy véli, hogy az emberiség számára fontos, hasonlóan elhanyagolt tanulságokat adhatnak.

2021 nyarán Joachim első alkalommal látogatott el az Ettore Guatelli Múzeumba, hogy részt vegyen a „Visioni dall’Infra-ordinario, TTT Tempo Terra Trame di vita” című kiállításon. Úgy érezte, hogy az Ettore munkájával közvetlen kapcsolatban áll, mivel ez utóbbi a marginális, alacsonyabb osztályú és pontozott emberekre és közösségekre összpontosít, akikből mindketten levonhatták a tanulságokat, amelyek társadalmaink számára tanulhatnak, amelyek az iparosodás révén gazdagabbá váltak, és egyre szegényebbek az önálló alkotásra való képességük tekintetében.

Joachim tehetsége és technikai prowesei hangot adnak az elhagyott tárgyaknak, és hidakká alakítják azokat, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy hozzáférjünk olyan világokból származó erőforrásokhoz, amelyeket alig tudunk kiépíteni, és közelebb hozunk bennünket alig felismert emberek bölcsességéhez.

A Guatelli Múzeum a falakat és mennyezeteket összekötő, gondosan elrendezett tárgyakon keresztül meséli el a történetet. A kiállítás a Párma tartomány általános iskolai tanára által végzett mintegy 60 éves gyűjtés és folyamatos frissítés eredménye: Ettore Guatelli. Guatelli az 1950-es évek körül kezdte felfedezni az Appennines-ben található gyűjtőraktárakat. Először egyszerűen böngészt, majd később a gazdaságokból és kézműves műhelyekből származó bútorokat, tárgyakat és szerszámokat értékesített, később pedig olyan tárgyakat, amelyeket ezekben az években korszerűsítésre veszítettek. Az általa visszaszerzett és bemutatott tárgyak nem ritkaak vagy értékesek voltak, amint az számos hagyományos múzeumban megtalálható, hanem olyan mindennapi tárgyak, amelyek a mai napig továbbra is a mindennapi használatban lévő emberek nyomait viselik, visszaforgatták őket, és meg is ragadták őket, amíg ki nem nyúlnak. A Guatelli Múzeum ezért szilárd tárgyakat és spontán újratervezést mutat be. Ez a történet, amelyet a hozzá legközelebb állók közül néhánynak a hangja hozott életre, akik most a múzeumba látogatnak, nem tartozik a nosztalgiák közé; sokkal inkább – és különösen a múzeum zöld hivatására tekintettel – arról a szándékról számol be, hogy az emlékezetet és a kreativitást a modern világba vigyük.

A »Samoróbki« mezőgazdasági termelők által a gazdaságban való használatra készített tárgyak.” Ezek a termékek elhasználódott tárgyak, szerszámok vagy gépek elemeit tartalmazzák. Visszahelyezték a károsodott tárgyakat vagy azok összetevőit.A vidéken a mérnöki és műszaki kreativitást nagy érdeklődés övezte, különösen mivel a lengyel vidék kultúrája a XIX. században és a XX. század első felében az önellátás gondolatán alapult. A házi készítésű termékek most választ adnak a kortárs ökológiai kihívásokra, és jelentős mértékben hozzájárulnak a „második felhasználású” tárgyakról folytatott vitához, ami ebben a történelmi pillanatban mindannyiunk számára nagy jelentőséggel bír.

Michelangelo Pistoletto művész hangját halljuk, újragondolva a hulladékká vált anyagokat és felesleges tárgyakat, és elmondva, hogy hogyan használja fel azokat.

A természet szerves és természetes hulladék feldolgozásának módjából merítve a művészek feldolgozhatják és regenerálhatják a közönséges anyagokat azáltal, hogy azokat egy műalkotás nemes elemévé alakítják át.

Itt az esély arra, hogy meglepőnek találjunk valamit a szokásos lényegességben, de azt is megláthatjuk, hogy a művészet mit tehet, és mit mondhat a jelenlegi hulladékválsággal kapcsolatban.